You & Me

Fortyfive

Dia szemszöge

Nem tudom mióta nem látok semmit és nem tudok mozogni. A napok túlságosan is kezdenek összefolyni. Nate vagy Luke hangját rendszeresen hallom. Hallom ahogy azért könyörögnek hogy ébredjek fel. Már próbáltam, de egyszerűen nem tudom kinyitni a szemem. Össze vagyok zárva saját magammal, ami valljuk be cseppet sem jó. Volt időm végig gondolni mindent, de nem jutottam semmire. Újra ugyanaz a jelenet lebeg a szemem előtt amikor a földre zuhanok. Az egyik pillanatban még nagyon fájt, aztán hirtelen már nem. Egyáltalán nem fájt és ez nyugtalanító volt. Olyan mintha elfogadtam volna azt hogy meg fogok halni.. de én kurvára nem akarok meghalni!

Luke szemszöge

Éppen órán ülök, ma már be kellett jönnöm. Fogalmam sincs hogy milyen órán vagyok, és bár egyáltalán nem figyelek a tanárra mégis itt kell ülnöm. Megcsörren a telefonom, szinte gondolkodás nélkül veszem fel az óra közepén.
-Mond hogy felébredt..-szólok bele köszönés nélkül.
-Felébredt!-jelenti ki Nate.
Lerakom a telefont és felkapom a táskám, mindent beledobálok ami eddig a padon volt. Szó nélkül rontok ki a teremből, egyenesen a parkoló felé megyek. Hallom ahogy Mrs. Evans utánam kiabál, de ez érdekel a legkevésbé most. Írja csak be, hívja fel anyámékat, őket sem fogja érdekelni.
Egyből a kórház felé indulok.

Nem várom meg a liftet, gyorsan szedem a lábam a lépcsőn. Szinte beesek a fehér ajtón, az ágyról Dia mosolyog rám. Azonnal mellé lépek és magamhoz ölelem. Félreteszem az összes férfiasságom és hagyom hogy könnyeim ellepjék az arcomat.
-Végre felébredtél!..-suttogom hajába.
-Annyira aggódtam és féltem..-húzom jobban magamhoz.
-Luke.. én is szeretlek, de nagyon fáj.-túr hajamba.
Azonnal elengedem őt és mellé ülök. Erősen törlöm le könnyeim az arcomról és elmosolyodom. Megfogom a kezét és csak csendben bámulom őt. Olyan tökéletes, még így is. Bár haja kócososan hullik a párnára és a maradék sminkje is el van kenődve, arról a borzalmas kórházi ruháról ne is beszéljünk.
-Mi az? Miért nézel így rám?-húzza össze szemöldökét.
-Gyönyörű vagy! Nagyon szeretlek!-mondom ki ami elsőnek eszembe jut.
Csókot nyomok homlokára és egy kósza tincset a füle mögé tűrök.
-Még mindig nem szeretem ha butaságokat hazudsz nekem..-néz rám mosolyogva.
-Hihetetlen vagy!-nevetek fel.
Halványan elmosolyodik és felemeli maga mellett a takarót. Azonnal mellé fekszem és óvatosan mellkasomra húzom. Nem telik el pár perc és már csak egyenletes levegővételét lehet hallani. Annyira fel vagyok pörögve, hogy végre felébredt, így esélyt sem látok az alvásra egyenlőre. Eltűrök egy színes tincset az arcából és óvatosan puszit nyomok feje tetejére. Csak nézem őt, nem tudok betelni a látvánnyal, annyira nyugodt és.. és angyali. Az életemnél is jobban szeretem ezt a lányt. Ahogy teltek felettünk a hónapok, egyre jobban szerettem, már ha ez lehetséges. Bár úgy tűnik hogy az. Mindenét imádom. A haját, a szemeit, a kipirult arcát amikor zavarban van. A gondolkodását, és az egész lényét szeretem, mindenestül. Ahogy bearanyozza a napjaimat.  Ő tett ilyenné, ilyen végtelenül nyálassá és boldoggá.

Már régóta tervezem megkérni a kezét, de most hogy majdnem elveszítettem, nem tétlenkedhetek.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Hehe egyedül döglök meg 🤔🤣🥰