Korbácsra nevelve - második kötet

26: A jégkrémek szolgája - part two

Álmos kinyitotta az ajtót. Oldalra állt, hogy előre engedje urát.

– Mi a... – hallotta az elképedt Korvint, aki földbe gyökerezett lábbal állt a küszöbön. Majd, mint akit puskából lőttek ki, rohant ki az utca felé. – Hé! Maga! Álljon meg!

Az ajtóból állva tátott szájjal nézte, ahogy az kivágja a kertkaput, és kiviharzik rajta. Utána rohant ő is. Közvetlenül a Volvo előtt, a járdán találta őt, egy férfival dulakodott. Korvin került ki győztesen: a földre teperte az illetőt.

– Álmos! Segíts!

Odaszaladt hozzá. Megragadták a férfit a karjainál fogva, és együttes erővel hasra fordították. Kezeit összehúzták, Korvin azt erősen markolva ráült a hátára. A férfi nem bírt kiszabadulni alóla, pedig ficánkolt rendesen.

– Álmos! – Korvin lihegve, a fejével közelebb intette őt magához. – Vedd ki a zsebemből a kulcscsomót, menj fel a szobámba, és hozzál ki nekem egy bilincset!

Álmos belenyúlt Korvin rövidnadrágjának a zsebébe, és óvatosan kihalászott belőle egy kulcscsomót. A kiskutyás kulcstartó, amit még ő faragott, mosolyogva nézett vissza rá.

– Melyikkel tudom kinyitni, uram?

– A feketével. Felülről a második fiókban lesz.

Bólintott. Beszaladt a házba, el a kapuban ácsorgó Boróka mellett, egyenesen ura hálószobája felé véve az irányt. A hatalmas ruhásszekrényben, a kulcsra zárható fiókok közül felülről a másodiknak a zárjába beleillesztette a fekete lakkal kipingált kulcsot, és elfordította. A rekesz hangosan nyikorgott, ahogy kihúzta.

Korvin itt tárolta a büntetőeszközeit. Életében most először kukkanthatott be ennek a fióknak a tartalmába. Csukott szemét nagyon lassan, mély levegővétellel nyitotta ki. Azonnal kiszúrta azt, amitől mindig is rettegett.

– Uram atyám, irgalmazz...

Az egyágú korbács láttán kifutott az arcából a vér. Óvatosan kézbe vette. Meglepődött, hogy milyen súlyos: nem spórolták ki belőle az anyagot. Remegő ujjait végighúzta a bőr markolaton, majd továbbszaladtak a feltehetőleg szintúgy valódi bőr, meglehetősen hosszú fonaton.

Hányingerét leküzdve visszatette ugyanúgy, ahogyan kivette a fiókból. Még mindig reszkető kezekkel kikotorta a kötelek közül a bilincset, majd erősen bevágta a fiókot a helyére, lezárta, és már szaladt is vissza Korvinhoz.

Az átvette tőle a bilincset, és szolgája segítségét igénybe véve a kerítéshez bilincselte a férfit, aki hevesen tiltakozott, szitkozódott, válogatott sértéseket vágott Korvin fejéhez.

– Szálljon le rólam! – fröcsögte –, maga szemét alak!

Korvin, most, hogy a férfit harcképtelenné tette, alaposan megnézte magának. Kézfejével letörölte izzadságtól gyöngyöző homlokát.

– Nagyon ismerős nekem valahonnan. Nem a múlt heti tárgyaláson láttam magát?

Az erre csak vigyorgott. Kivillantotta csúf, sárga fogait, mire Korvin undorodva felállt, és ellépett tőle. Visszavette Álmostól a kulcscsomóját, és a zsebébe süllyesztette. Előhalászta a mobilját, és a rendőrséget hívta.

Álmos időközben, látva, hogy urának nincsen rá szüksége, a járdára vetülő hatalmas fa árnyéka alá húzódott be, Boróka is csatlakozott hozzá. Rövid ujjú ingében nem akart megkockáztatni egy újabb leégést, még élénken élt benne az előzőnek az emléke. Figyelmesen nézte az ingerülten fel-alá mászkáló Korvint, ahogy az beszélget a rendőrséggel. Összerezzent, amikor dühös hangon az autót ért sérelmeket vázolta.