Korbácsra nevelve - második kötet

29: Nyaraló ketrec - part one

Peti leparkolt a villa előtt a saját kocsijával. Álmos kicsatolta magát, és legudvariasabb arckifejezését magára öltve a rőt hajú férfi felé fordulva így szólt:

– Uram, köszönöm, hogy elkísért az orvoshoz, és hogy visszahozott!

– Szívesen. – Peti az Álmos ölében heverő gyógyszerekre, valamint a leletre bökött mutatóujjával. – Innen már menni fog? Korvin azt mondta, hogy az első adagot adjam be neked, de szerintem fölösleges vagyok én ide. Tudtommal nagy fiú vagy már.

Álmos arca a haját megszégyenítő színre váltott. Mégis, gazdája mit képzelt? Az még hagyján, ha az saját kezűleg adja be neki a gyógyszereket, végtére is ő a tulajdonosa, joga van hozzá. De az, hogy Petit bízza meg a feladattal, hallatllan!

– Meg tudom én is oldani, uram.

– Helyes. Majd én elmondom Korvinnak, hogy mit mondott a doki, emiatt ne fájjon a fejed.

– Azt megköszönném, uram. – Álmos kissé elhúzta a száját. – Nem fog örülni neki.

– Legfeljebb jól leszopod. Túl fogja élni ezt a három hetet, korábban is kibírta már.

– Tényleg?

–  Ja. Azóta űzi csak ezt a sporot rendszeresen, mióta megvett téged. Pár hónappal előtte szakítottam vele, az alatt az idő alatt szerintem nem is volt senkivel.

– Hogyhogy? Nem regisztrált fel társkeresőre?

–  Ugyan már, hova gondolsz! Ha véletlenül olyasvalakit fog ki, aki ismeri az apját, akkor neki vége!

Álmos elhallgatott. Erre nem is gondolt, hirtelen nagyon ostobának érezte magát. Hiába tudott meg egyre többet róla, néha még mindig nehezére esett Korvin szemszögéből néznie a dolgokat.

–  Bocsánt, hogy megkérdezem, uram, de akkor az uram Péter úron kívül nem is volt senkivel?

– Ott vagy még te.

– Jó, persze, uram, de uram is tudja, hogy értem.

– Hát... – Peti arcára egy sokat sejttető vigyor ült ki. – Külföldön voltak érdekes egyéjszakás kalandjai, szóval nem, nem csak én vagyok az egyetlen. Sőt, nem is én vagyok neki a legelső. Na de most már menjünk be! Azt a ketrecet még fel kell raknom rád, aztán meg sietnem kell vissza a munkahelyemre!

– De uram... Csak a ketrecet, azt ne...

–  Semmi de! – szólt rá Peti. — Nyomás ki a kocsiból!

Nem volt mit tennie, ki kellett szállnia, és beengedni a férfit a villába. Felparancsolták őt Korvin hálószobájába, előtte még a cuccait bevitte a konyhába, és lerakta a pultra. A szobába érve megállt a küszöb után néhány milliméternyire – így nem vádolhatták meg azzal, hogy nincsen a helyén –, és elkezdett fülelni. Nagy szerencséjére nem csukták be a konyhaajtót, így hallotta, hogy Peti a konyhaszekrényeket nyitogatja, mintha keresne valamit. Megtalálhatta, mert pillanatok múlva határozott léptekkel a hálószoba felé vette az irányt. Álmos lábujjhegyen járva, lopakodva a szoba közepébe ment, ott várta be Petit. Az egy kulccssomót lóbált a kezében. Felismerte: gazdája titkos kulcsai voltak azok, amiket mindig magánál tartott.

Összeráncolta a homlokát. A konyhában lettek volna elrejtve a kulcsok? Fogalma sem volt róla, hogy Korvin itthon hagyta őket, abban a meggyőződésben élt, hogy elvitte magával a nyaralásra. Aznap délelőtt, amikor Borókával a taxiba szálltak, és ellátta őt a legutolsó utasításokkal, nem tett róluk említést.

Csak a számzáras lakattal ellátott csokis dobozban lehettek elrejtve, gondolta. Más nincsen a konyhában, amihez ő nem fér hozzá.

Elnézte, ahogy a férfi a kék színűre pingált kulccsal kinyitja a szex kellékeket tartalmazó fiókot, és kivesz belőle egy pénisz ketrecet. Ott, abban a pillanatban lángként perzselő gyűlölet fogta el Korvin iránt. Nem elég, hogy előző éjjel felszakította őt, olyannyira, hogy alig bír fájdalom nélkül megülni, hanem még belekényszeríti ebbe az utálatos ketrecbe, két teljes hétre?