Korbácsra nevelve - második kötet

38: Flashback - Korvin

!!!
FIGYELMEZTETÉS:
SZEREPLŐ HALÁLA
!!!

2003. augusztus 30., késő este

Az intenzív osztály folyosójának krétafehér falai, ahelyett hogy megnyugtatták volna, még jobban megrémisztették Korvint. Anyai nagyszülei vele voltak, jobb kéz felől nagypapája, bal kéz felől pedig a nagymamája fogta a kezét. Néhány üléssel arrébb édesapja és bátyja foglaltak helyet, Soma megrendülten, Gellért megszeppenten meredt maga elé.

Amenyire ijedt volt, legalább annyira dühös is. Bátyjára azért, mert az csak tétlenül tátotta a száját a lépcsőnél, apjára azért, mert az ő hibája volt az egész. Miért kellett rászállnia Dimitrire?

– Meddig vizsgálják még anyut? – kérdezte a nagypapájától.

– Nem tudom, Korvinkám.

A percek csigalassúsággal vándoroltak. A nővérek sietősen járkáltak egyik teremből ki-be, a fehér köpenyes orvosok ingerülten hadonásztak.

Elfordította fejét, nem bírta ezeket a karlendítéseket nézni. Lelki szemei előtt újból és újból lejátszódott az otthoni jelenet: apja öklének dühös csapásai, Dimitri csontsovány, sebekkel és véraláfutásokkal borított alkarja, ahogy az visszavág, az ő és édesanyja kezei, amik a verekedőket igyekeztek szétválasztani. Majd az a borzalmas, kegyetlen koppanás...

A főorvos közeledtére felkapta a fejét. Apja és nagyszülei felálltak, és félrevonultak megtudakolni a fejleményeket. Árgus szemekkel figyelte a négy felnőtt testbeszédét, próbálta kikövetkeztetni a doktor komoly arcából, hogy az mit közölhet.

Istenem, kérlek, add, hogy anyunak ne legyen semmi baja! – fohászkodott magában. – Kérlek, kérlek...

A halk beszélgetés egy picit felerősödött, Korvin hegyezte a fülét. Felsőteste előrehajolt, majd' leesett a székről.

– Fiúk! – apja feléjük fordult, és magához intette a két testvért. – Gyertek ide!

Azonnal felpattant, és hozzájuk sietett. A nagyszülei mellett cövekelt le, a lehető legtávolabb az apjától.

– Mi van anyuval? – kérdezte Gellért.

– Hál' istennek stabil az állapota – közölte Soma. – Azonban...

Hollósy Soma Sándort életében először cserben hagyta a hangja, nem tudta befejezni a mondatot. Az orvos vette át tőle a szót:

– Ahogy édesapátok mondta, édesanyátoknak szerencsésen sikerült stabilizálni az állapotát, nem fenyegeti életveszély. Sajnálatos módon azonban olyan szintű agysérülést szenvedett, hogy kómába esett. Még folynak a vizsgálatok, a leletek birtokában tudunk majd többet mondani.

– Kómába esett? – kérdezte döbbenten Korvin. – Hiszen csak leesett a pincelépcsőn, és beverte a fejét! Ettől hogyan eshet valaki kómába?

– Ezek a fajta sérülések a legkiszámíthatatlanabbak – felelte türelmesen az orvos. – Van, akinek a fején keresztülmegy egy vasrúd, és köszöni szépen, jól van. Más pedig beüti a homlokát az ajtófélfába, és ott helyben menthetetlenül meghal. Nehezen mondható meg, mire számítsunk, ha édesanyád felébred.

Kóválygó fejjel tartott a többiekkel együtt a kórterembe. Alig bírta felfogni, amit hallott. A veszekedés közben édesanyja kisebbik fiával és Dimitri feleségével együtt elszántan próbálta szétválasztani a két egymásnak eső férfit. A nagy kavarodásban megbicsaklott a magas sarkúban – még nem öltözött át a repülőtérről hazaérve –, és megbotlott a pincébe vezető lépcső küszöbén. Fejjel előre legurult a lépcsőn, majd jött az a bizonyos koppanás. Ez a köszönet azért, amiért le akarta állítani a férjét?