Korbácsra nevelve - második kötet

33: Térdepeltetett kukorica - part three

Az elkövetkező másodpercek eseménye mind Álmost, mind Korvint váratlanul érte. Barnabás a parancs hallatára elszürkült, szeme kidülledt, torkát hörgés hagyta el. Tenyerét a mellkasához szorította, felsőteste enyhén előredőlt. Nem kapott levegőt.

– A kanapéra! – Korvin tettre készen felpattant. – Gyorsan!

Közös munkával lefektették a levegő után kapkodó, halálra rémült arcú Barnabást. Álmos egy díszpárnát tuszkolt a feje alá, amitől az könnyebben lélegzett.

– Mi a baja, uram?

– Szerintem pánikroham. Nem kellett volna arra utasítanom, hogy vetkőzzön le. Apám mondja ugyanezt, amikor egy jó kis kínzókamrázásra készül. Valószínűleg ezzel kapcsolta össze, és ijedt meg – hallatszott a felelet. – Maradj itt vele, talán úgy hamarabb lenyugszik, ha én nem vagyok itt. Beszélj hozzá, bátorítsd, nyugtasd meg. Meg kell várni amíg elmúlik, ezt sajnos nem lehet siettetni.

Korvin, ahogy azt ígérte, elhagyta a nappalit, magukra hagyva a két fiút. Álmos úgy helyezkedett el a kanapén, hogy foghassa barátja kezét, amíg az le nem nyugszik. Azt az egyetlen testrészt simogatta, cirógatta, becézgette, amin nem volt egy szem karcolás sem – az arcát. Beleborzolt a hajába, csókokat nyomott az orcájára, kedves, biztató szavakat suttogott neki.

A roham kisvártatva elérte a tetőpontját. Barnabás belemarkolt a karjába, tépett körme bevágott a drága öltöny felsőbe. Mellkasa őrült tempóban emelkedett és süllyedt le-fel, sípolva szedte a levegőt. Teste görcsbe rándult, arcát hideg verejték lepte el, szemében páni halálfélelem tükröződött.

– Itt vagyok veled – biztatta őt Álmos. Föléje hajolt, homlokát a másikéhoz szorította. – Itt vagy velünk biztonságban, nem érhet semmi baj. Az uramnak esze ágában sincs azt csinálnia, amiket az a szörnyeteg művel veled.

Barnabás érthetetlenül nyöszörgött valamit. Olyasmit vett ki belőle, hogy „ne hagyj el". Válaszul erre szorosan átölelte, fejét a vállába fúrta.

– Nem hagylak el.

Gazdája így, egymáshoz tapadva talált rájuk. Mögötte egy nyugdíjas évei felé közeledő, erősen kopaszodó, pápaszemes férfi haladt. Azonnal felismerte benne a háziorvost. Felállt a kanapéról, tered engedett neki, hogy az megvizsgálhassa a beteget.

– Igazad van, Korvin. Ez pánikroham. Jól teszed, hogy kivárjátok, amíg lecseng.

– Meddig tart még?

– Már túl van a nehezén. – A háziorvos bekukkantott a rózsaszín póló nyakkivágása alá. Homloka sötét felhőbe borult. – Vigyük be egy olyan szobába, ahol rendesen meg tudom vizsgálni! Gondolom, nem akarod, hogy összekoszolódjon itt minden.

Korvin úgy kalkulált, hogy Barnabásnak a vizsgálatot követően alapos pihenésre lesz szüksége, ezért nem a földszinti betegszobába, ami eleve poros volt, hanem szolgája alagsori hálószobájába vitték le. A betonágy matracán műanyag fóliát terítettek szét, a takarót, párnát és a macikat eltették az útból. Óvatosan vetkőztették le a még mindig nehezen lélegző és reszkető rabszolgáról.

A ruha alól egy lepedőcsíkokba tekert test bukkant elő. A rongyos anyagon több helyen is átütött a gennyes, véres váladék. Ezt látva Álmos gyomra erős liftezésbe kezdett, szája elé kapta a kezét. Eszébe jutottak a karambol rémképei, heves fejrázásokkal igyekezett őket elűzni magától.

– Menj ki! – szólt rá Korvin. – Nem neked való ez a látvány.

Kezét hátratette, kihúzta magát, fejét határozottan előreszegte. Urára nézett.