Korbácsra nevelve - második kötet

32: Jogszolgáltatás à la Bastille - part two

A szünetet beálltával a bíró visszavonult a neki kialakított irodába, hogy átgondolja az ítéletet, ügyvéd és ügyész pedig gyöngyöző homlokkal kiszabadították magukat a talárból. Hiába ment a klíma a teremben, ez még őket is próbára tette. Korvin kimerülten huppant le a helyére, húzott egy embereset vizes palackjából, majd a telefonjába bújt. Az ügyész szintúgy.

– Nem semmi egy nyakleves volt ez – lépett Álmoshoz a halolajos egy gúnyos mosollyal az arcán. – Örömmel látom, hogy hozzáértő kezekben vagy.

Álmos hátrált néhány lépést. 

– Mit akar? – vetette oda neki. 

– Vigyázz, Zoli, hogy beszélsz velem!

– Mit akar? – ismételte meg a kérdést. Megint hátrált, lába az egyik széknek ütközött. A nyakörvéhez nyúlt. – Az uram megparancsolta, hogy nyomjam meg a pánikgombot, ha baj van. Úgyhogy javaslom, hagyjon békén!

– Azt nem parancsolta meg neked, hogy a szabadokkal tisztelettudóan beszélj? – Alajos az övéhez nyúlt, amire felakasztva a sokkoló lógott. – Még egy bunkó beszólás a részedről, és beléd vezetem!

Habozás nélkül megnyomta a pánikgombot. Korvin telefonja a némítás ellenére éktelen vijjogásba csapott át, még a terem másik végében is lehetett hallani. Felkapta fejét Álmos után kutatva, és dühösen odarohant hozzájuk.

– Hagyja békén a szolgámat! – rivallt rá Alajosra. Kettejük közé furakodott, hátával védve őt. Álmos szinte elbújt a széles váll takarásában. – Nem volt magának elég a feljelentés?

– Csak egy rohadt kérdést akarok feltenni neki, de nem hajlandó szépen viselkedni. Megérdemelne egy olyan nyaklevest, mint amit az előbb kiosztott!

Korvin keresztbe fonta karját a mellkasán. Ott állt, fenyegetően, farkasszemet nézve az őrrel.

– Csak annyit akarok megtudni, hogy ki pisilte le azt a szaros liftet – szűrte a fogai között Alajos. 

– Maga meg miről beszél? Miféle liftet?

– Azt a vásott kölyköt kérdezze, ne engem. – Alajos mutatóujját a Korvin válla mögül kikukucskáló szolgára szegezte. – Tökéletesen tudja, miről van szó.

Álmos a helyzet abszurditása ellenére nevetve felhorkant. Valóban, ahogy az őr mondta, tökéletesen tudta, miről van szó. Kilépett a férfi takarásából, és vigyorogva az őrre nézett.

– Az ötlet az enyém, de a kivitelezés az csapatmunka volt. – Hangjába káröröm vegyült. Milyen régóta várt már arra, hogy a szadista férfi képébe nevethessen! – Barnit az utolsó napon valami apróság miatt maga kiállította, vödörbe kellett vécéznie. Emlékszik rá?

– Titeket állandóan ki kellett állítani! Hogyne emlékeznék rá!

– Este, amikor a vödör már tele volt, felvittem a maguk lakosztályára a padlásra. Éjjel, amíg mindenki aludt, visszamentem - az őr gyönyörűen horkolt a hálóterem ajtajában - és a lift tetejét szépen nyakon öntöttem. Másnap reggel ugye azonnal az aukcióra tereltek minket, nem foghatták ránk. 

Korvin felnevetett. Válla rázkódott a nevetéstől, Alajos arca pedig halat meghazudtoló szürkére sápadt a dühtől. 

– Tönkre vágtátok a liftet! – fröcsögte Álmos képébe. Egy pillanatra elgondolkodott. – De hiszen Gergő azt mondta, hogy volt pisis vödör, amikor elküldte azt a nyamvadtat aludni! 

– Nos, szereztünk egy másikat, és rávettünk pár tagot, hogy szálljanak be a feltöltésbe. 

– Azt meg hogyan? Épeszű ember nem segít nektek ilyesmiben!