Korbácsra nevelve - második kötet

What if... villámfélő Álmoska

Csatt!

Álmos szeme kipattant. Mi volt ez? Á, ezt biztosan csak álmodtam, gondolta, azzal másik oldalára fordult, és visszaaludt.

Durr!

Ez nem álom, ez a valóság, döbbent rá. Kint dörög az ég, olyan robajjal, mint amikor a karambolban az autó megpördült, és behorpadt a teteje. Ijedten húzta fejére jó meleg paplanját, a vastag anyag valamennyire kizárta a külvilág zaját.

De nem eléggé. Hallotta, ahogy süvít a szél, a kövér esőcseppek verik a rácsozott pinceablakot, bebocsátást követelve maguknak. Álmos kissé kidugta fejét, ellenőrizve, hogy nem folyik-e be a víz. Pedig tudta, hogy Korvin, amikor felújíttatta a villát, nem ment el ilyen apróságok mellett, mint a pinceablak cseréje és szigetelése.

A villám hirtelen fénye megvilágította a szobát. De hiszen ez a szembejövő autó fényszórója, amivel frontálisan ütköztek! Rémülten bújt el megint a paplan alatt, ezúttal magával rántva a nagyobbik plüssmacit is. Szorosan mellkasához préselte.

Nem tudott visszaaludni. Forgolódott, hánykódott, a régi játékmacit is behúzta a fedezék alá, ölelgette nagy elánnal a másikkal együtt. Fohászkodott magában, hogy múljon el a dörgés, és szűnjön meg a villámlás.

Kissé felemelte a vastag takarót, csak annyira, hogy ki tudja dugni alóla kezét, és fel tudja tekerni a lejátszó hangerejét. A hangos égzengéstől alig hallatszott a lágy muzsikaszó, szüksége volt rá, hogy le tudjon nyugodni.

Az sem segített.

– Istenem, kérlek – nyöszörgött –, kérlek, szüntesd meg ezt a tombolást kint! Aludni szeretnék! Korvin elver, ha holnap kómásan alkotok neki!

Ötlete támadt. Még az idő tájt, amikor gazdája megvette őt, kiválogatták annak nagy ruhásszekrényéből azokat, amik nem kellenek, és megörökölte a jókora ruhahalmot, amiből kiválogatott magának némi darabot. Alvós pólói és boxeralsói innen származtak, de eltett magának pár pulcsit is, arra az esetre, ha szüksége lenne rá. Eddig nem volt, a szekrényében pihentek érintetlenül. Talán gazdája illata megmaradt még bennük? Ha igen, az esetleg le tudná őt nyugtatni, és el tudna aludni. Egy próbát megér.

Kikászálódott az ágyból, és nyakát behúzva a szekrényéhez lépegetett. Kihalászta az egyikek. Igaza volt, Korvin illata halványan ugyan, de érezhető volt a pulcsiból. Mellkasához ölelve visszamászott az ágyba, és nagyokat szippantva belőle próbált álomba merülni.

Ez se használt. Mit tudna tenni? Szüksége van nyugodt pihenésre, mert ha nem, akkor másnap hullafáradtan nehezen fogja tudni ellátni feladatait. Ilyenkor nagyobb az esélye rá, hogy magára vonja gazdája haragját, amit mindenképpen el akart kerülni.

Korvinra gondolva eszébe jutott neki egy utolsó lehetőség. De nem túl kockázatos ez? Ha meglépi, könnyen lehet, hogy annyira feldühíti vele a férfit, hogy napokig nem fog tudni mozogni a fájdalomtól. Nem, ez nem opció, szóba se jöhet.

Az ég olyan hangosan zengett, hogy Álmos gyomra a torkáig liftezett. Minduntalan a végzetes baleset emlékképei jutottak eszébe, képtelen volt kiverni őket a fejéből. Remegett a paplan alatt, de nem a hidegtől.

Egy újabb robaj kidurrantotta őt az ágyból. Falfehérré vált arcát megvilágította a villám, kigúnyolva őt, hogy ott remeg így a sarokban, a két macit szorosan magához ölelve. Egy újabb dörrenés meg a szobából űzte ki, egyenesen fel az emeletre.

A lépcső tetején azonban megállt. Látta, hogy Korvin ajtaja szokás szerint tárva-nyitva, a szobából halvány fény dereng ki a folyosó padlójára. Valószínűleg gazdája még mindig fent van – nem nézte az időt, de hajnali egy-kettőre saccolta –, és legújabb könyv szerzeményei egyikét bújja. Vagy netán ő is fél a vihartól, azért hagyja égve az olvasólámpát? Kizártnak tartotta. Odamerészkedett az ajtóig, és bekukucskált.