Korbácsra nevelve - második kötet

32: Jogszolgáltatás à la Bastille - part three

***

Az este egészen addig eseménytelenül telt, amíg Álmos fel nem bukkant a nappaliban, hogy felszolgálja a megrendelt vörösbort.

– Töröld le azt az ostoba vigyort a képedről! – morgott rá Korvin a pohara mögül.

– Bocsánatot kérek, uram.

Korvin és Boróka a vacsora után kényelmesen befészkelték magukat a nappali kanapéjába, és bekapcsolták a tévét. Utolsó közös estéjüket élvezték, mivel a nő másnap reggel elmegy a saját családjával nyaralni. Egymást átölelve pihentek, a férfi szótlanul, szomorkás ábrázattal nézte a televíziót. Álmos biztos volt benne, hogy nem a műsorra figyel, mert azóta volt ilyen hangulatban, hogy a fagyizás után útba ejtették az otthont, ahol az édesanyját ápolják.

– Nagyon kedvtelen vagy, drágám – szólalt meg Boróka.

– Csak szomorú vagyok, hogy holnap elmész. – Korvin egy ártatlan mosolyt villantott meg. – Meg azon is kattogok, hogy milyen dilettáns egy cég az, ahol Álmos biztosítását kötöttem meg. Veszekednem kellett velük egy sort, még az igazgatót is előrángatták nekem.

– De azért sikerült elintézni, ugye?

– Persze. – Korvin egy csókot nyomott Boróka szájára. – Nem is tudom, hova lennék nélküled. Fantasztikus vagy, hogy észrevetted ezt a hibát!

A megjátszott udvarlás, ami felforgatta Álmos gyomrát, nem zavarta Csengét abban, hogy egy rögtönzött divatbemutatót csináljon az aznap kapott ruhadarabokból.

– Korvin úr, tessék nézni, ugye milyen szép ez a rózsaszín szoknya?

Illegette magát, táncolt, körbeperdült maga körül, sőt, kiharcolta, hogy csináljanak róla fotókat. A műsor végeztével visszanézte a lőtt képeket, mindegyiket egyesével elemezve, majd elvonult az egyik sarokba játszani azokkal az új babákkal, amiket szintén aznap kapott.

Álmos olyan helyen cövekelt le a nappaliban, ahonnan mindenkit szemmel tudott tartani. Féktelen jókedvét semmi, még gazdája ingerült hangulata sem tudta elűzni, azóta küszködött azzal, hogy elnyomja a folytonosan előtörni akaró széles vigyort, amióta elbeszélgetettek vele a fagyizóban.

– Álmos! Fektesd le Csengét! Későre jár már.

Ura hangját hallva összekapta magát, és rendezte arcvonásait. Gyorsan fejet hajtott.

– Igenis, uram.

Megindult a játszadozó kislány felé, de az felpattant, és elszaladt előle, mielőtt kézen foghatta volna. Kiöltötte rá a nyelvét.

– Hagyjál játszani!

– Hallottad, mit mondott az úr! Gyere!

– Nem! Nem vagyok álmos!

– Lehet te nem vagy az, Álmos viszont az – vetette közbe Korvin. A poén hallatára a szolga feljajdult magában. – Fogd meg a kezét, és menjél fel vele!

– De én még játszani szeretnék, Korvin úr!

– Nem mondom még egyszer!

– Ez nem ér! – Csenge mérgesen toppantott egyet a lábával. Szorosan magához ölelte a játékbabáját. – Miért nekem kell a legkorábban lefeküdnöm? Nem vagyok már kisbaba!

– Utoljára mondom, hogy menj aludni! Vagy azt akarod, hogy elővegyem a fakanalat?

– Korvin úr úgyse fog megbüntetni. Ez csak egy üres duma.