Korbácsra nevelve - második kötet

35: Bocsánatkérés à la Álmos - part one

60. § A Fiatalkorúak Büntetés-végrehajtási Intézete évente egyszer sorsolást hajt végre az állami gondozásban lévő fiatalkorú fogvatartottak között, melynek keretében évi nyolc főt választanak ki. Ebből két fiút és két lányt a budapesti, ugyanígy két fiút és két lányt pedig a debreceni kiképző központ kap meg. Az ilyen módon a kiképző tulajdonába került fiatalok legalább két éves képzésben részesülnek, és aukció keretében kerülnek tulajdonoshoz. Egyéni elbírálást igénylő esetekben a kiképző központ dönthet úgy is, hogy kereskedőn keresztül adja el a rabszolgajelöltet.

1999. évi CXXVI törvény a rabszolgatartásról
_____________________

Barnabás az elkövetkező napokban mást sem csinált, csak aludt. Aludt, amikor reggel hatkor felkeltek mellőle, aludt, amikor rákötötték az infúziót, aludt, amikor megmérték a lázát, és aludt akkor is, amikor Álmos éjjel hullafáradtan a betonágy mellé állított összecsukható ágyba dőlt. Csak az étkezések alkalmával volt ébren.

Az éjjeliszekrényre helyezett tálca tartalma kétséget kizáróan bizonyította, hogy gyomra egyre inkább befogadóképessé válik. A leveses tányér üresen csillogott, a lapostányéron pedig csak pár szem falat maradt hátra az ebédből.

– Már csak hőemelkedésed van – mondta Korvin a lázmérőt kivéve a hónalja alól. Majd kirázta, és az éjjeliszekrényre tette. – Álmos, add be neki a gyógyszereit!

A szolga, aki ura mellett állt a parányi pinceszobában, készségesen kinyomta az orvos által felírt pirulákat, és azokat egy pohár víz kíséretében beadta neki. A lecsöpögött infúziót kihúzta a kézfejre szúrt kanülből, az lezárta, az állványt pedig a sarokba tolta.

Hátratett kézzel, elmélázva nézte, ahogy Korvin kibújtatja Barnabást az ő pizsamájából, majd leszedi róla a vastag kötéseket is, hogy aztán frisseket tegyen fel helyettük.

Azokban a ritka pillanatokban, amikor barátja nem aludt, és valamennyire magánál volt, nem szólt hozzá. Kerülte a tekintetét, száját összeszorította, csak a ház urának kérdéseire és parancsaira reagált. Ez rosszul érintette őt, a csalódottság marta belülről, keserű ízt hagyott a szájában. Hova lett az a pajkos, féktelen srác, akivel folytonosan magukra vívták a kiképző tisztek és őrök haragját?

Egy fejrázással elhessegette a sötét gondolatokat. Arra a beszélgetésre gondolt, amit gazdájával folytatott le.

– Én ezt nem értem, uram! – panaszkodott neki előző este vacsora felszolgálás közben. – Ezer éve várok rá, hogy végre vele lehessek! Erre meg hozzám se szól!

– Adj neki egy kis időt! Nem várhatod el tőle, hogy úgy viselkedjen veled, mintha mi sem történt volna.

– Egyáltalán, miért betegedett le, uram? Amikor megjött, nem volt lázas.

– Gondolom a szervezete érzi, hogy most biztonságban van. Apámnál nem volt az, a vésztartalékait használta fel a túléléshez. Most tölti fel őket.

Tisztában volt vele, hogy urának igaza van, mégis türelmetlenül várta, hogy barátja jobban legyen és a régi énje, még ha annak csak egy apró töredéke is, életre keljen.

Ragtapaszos homlokához nyúlt, és megvakarta. Tarkóján érezte az irányába szegeződő, a szoba egyik sarkába szerelt kamera tekintetét. Korvin szerelte fel saját kezűleg. Összekötötte a mobiltelefonjával, és azon keresztül figyelte Barnabást, ha az egyedül feküdt a hálószobában. Nem merte tőle megkérdezni, hogy a kamera átmeneti megoldás-e, vagy ott fog maradni véglegesen. Tartott tőle, hogy ha megteszi, gazdája elgondolkodik, és az utóbbi mellett dönt.