Korbácsra nevelve - második kötet

37: A pálcák mestere - part one

14. § (2) A házi fenyítési jog keretében a tulajdonos csak abban az esetben okozat három napon túl gyógyuló sérülést rabszolgájának, ha az:
– cselekedetével mások életét, vagy testi épségét veszélyezteti,
– tulajdonosának jelentős anyagi, illetve vagyoni kárt okoz,
– szökést kísérel meg.

1999. évi CXXVI törvény a rabszolgatartásról
_______________________

Katt.

Álmos mobiljának kamerája kattant egyet, ahogy lőtt egy szelfit magukról. Odahajolt szerelméhez, és egy nyelves csókkal lepte meg. 

Katt.

Vigyora a füléig ért a képeket visszanézve. Rengeteget csinált azóta, hogy barátja átlépte a villa küszöbét, nehéz dolga lesz majd, amikor kiválasztja, melyeket hívassa elő, kereteztesse be és rakja majd ki a szobája falára. 

Barnabás kikapta a kezéből a telefont, a kihúzott kanapé végébe dobta, és rámászott a mellkasára. 

– Még egy menetet?

Álmos felnevetett. Lehajította kettejükről a takarót, feltérdelt, és maga elé húzta Barnabást. A nappali megtelt kettejük szerelmeskedésének hangjával, a délutáni nap pajkosan csillogott be rájuk a terasz üvegajtaján keresztül. Egyikőjük sem vette észre azt a halvány árnyékot, ami óvatosan megbújt az ajtókeretben.

Övék volt az egész délután, ki is használták annak minden másodpercét. Korvinnak váratlanul be kellett mennie az ügyvédi irodába egy konzultációra, kénytelen volt magára hagynia a két szerelmest. Kizárt, hogy visszaér délután ötig, addig ne is számítsanak rá, mondta szolgájának elmenőfélben. Az megfogadta a tanácsot, nem is gondolt tulajdonosára, miközben szorgalmasan mozgatta a csípőjét. 

A rejtőzködő árny megrezzent, és előrébb lépett. Testet öltött: egy magas, széles vállú, barátságtalan arcú férfi dőlt lezseren az ajtó keretnek, kezében mobiltelefonnal. A kamerát rájuk irányította. 

Barnabás vette őt észre először. 

– Korvin úr!

Álmos egy macska gyorsaságával pattant talpra, magával ragadva a kanapé karfájára hányt ruhái közül az egyik darabot, azzal takarva el ágaskodó önmagát. Szeme sarkából látta, hogy Barnabás az álláig húzza a takarót.

A rémülettől tányérnyira meredt szemmel meredt gazdájára. Mit keres ez itt? Miért jött hamarabb? Elment ez egyáltalán? Tanúja volt, hogy beszáll a fekete Volvóba, és elhajt! Miért nyom meg valamit a telefonon, és vágja elégedetten a zsebébe? Ez megindult felé!

Hátrálni kezdett. Arra nem vitte rá a lélek, hogy elszaladjon, viszont arra sem volt bátorsága, hogy ott helyben a kanapé mellett állva várja meg, hogy a pofont osztogató kéz odaérjen hozzá, és lesújtson. Térdre ereszkedett, homlokát a padlóra tette, kezét pedig könyörgően összekulcsolta a feje fölött. Bocsánatkérő pózba vágta magát. 

– Gazdám, kérem!

Korvin nem állt meg. Lassan lépdelt feléje, fekete bőrcipőjének sarka határozottan koppant a keményfa parkettán. Egy szikrányi bizonytalanság sem hallatszott ki belőle. 

– Kérem, könyörgöm!

A cipő megállt előtte, és kitöltötte látómezejét. Annak orra befurakodott a homloka, majd az álla alá, és feltolta az arcát. Álmos a karjai védelme mögül nézett gazdájára. 

– Vonszold fel a seggedet az emeletre, és várj meg a hálószobában.

– Gazdám, kérem, bocsásson meg!