Korbácsra nevelve - második kötet

30: Urának keze nyoma - part three

***

– Álmos! – rontott be Csenge másnap délután a mosókonyhába. – Korvin úr azt üzeni, hogy ittito kávé és süti!

– Ittito? – vonta fel a szemöldökét Álmos. A vasalót letette a deszka végére, a kész inget felhúzta egy vállfára. A nyaralás utáni szennyes nem akart a végére érni. – Nem invito?

Csenge elgondolkodott. Copfba font haja végét morzsolgatta, kislányosan keresztbe tette a lábát, majd pördült egyet. Flegmán megrándította vállát, mint aki nem tudja a választ a kérdésre, és kiszaladt a helyiségből.

Álmos fásultan nézett ki a fejéből. Semmi kedve nem volt felmenni az emeletre, és gazdája szeme elé kerülni. Nem véletlenül húzódott vissza a mosókonyhába, minél távolabb a férfitól, mert szinte kézzel tapinthatóan szikrázott belőle a feszültség, ahányszor csak a közelébe ment. Elővette telefonját, a visszaszámlálót a mosógépen feltüntetett számlaphoz igazította – alig ötven perc múlva lejár, vissza kell jönnie érte.

– Csengus – mondta neki, amint utolérte a már nem olyan kis lányt a konyhában. Nőtt, mint a bolondgomba. Bedagadt torkát megköszörülte, fájt neki a beszéd. – Ha az úr mond valamit, arra mindig nagyon oda kell figyelni! Nem szabad elfelejteni, ezt tartsd észben!

Csenge ráöltötte a nyelvét.

– Tudom. Nem vagyok már kisgyerek! Én már nagycsoportos vagyok!

– Ha már ilyen nagy lány vagy, akkor segíts nekem kávét csinálni!

Ez már nem tetszett neki. Ki akart slisszolni a konyhából, de Álmos elkapta, és határozottan munkára fogta. Tudta jól, hogy ő húzza a rövidebbet, ha nem tesz eleget Gellért kérésének, miszerint neki is ki kell vennie a részét a házimunkából.

– Vihetem én a tálcát? – Erre csak a fejét rázta. – Lécci! Hadd vigyem én!

– Oké. – Álmos elővett egy másik, kisebb tálcát, arra rakta a kávét. A másikon ott maradt a süti, azt Csenge kezébe nyomta. – Akkor vidd ezt, de óvatosan fogd! Hol van az úr?

– Fent a dolgozószobában.

A dolgozószobában? Vajon mit csinálhat ott? – tette fel a kérdést magában. – Most ítélkezési szünet van, alig van munkája. Meg hulla fáradt még a jetlag miatt.

Előre engedte a kislányt, és követte őt fel az emeletre, figyelve folyamatosan, hogy az le ne ejtse a sütiket. A dolgozószoba küszöbén kővé dermedt.

– Mi a.... – nyögte. Szeme majd' kigúvadt.

Korvin bosszúsan meredt rá a padlóról. Körülötte halmokban hevertek mindenféle papírok különböző magasságú tornyokba rakva. Három eltérő papírhalom típus különült el: a Korvin előtt lévők nagy része dossziékból tevődött össze, a jobb térfelén lévők viszont pedáns sorrendbe rakva hevertek. A harmadik, bal kéz felőliek viszont egy nagy kupacba voltak hányva, mint amiket már fölösleges sorrendbe rakni. Gazdája szemmel láthatólag lomtalanított a bírósági iratokkal túlzsúfolt dolgozószobában.

Azonban Álmos nem ezen, hanem annak megjelenésén lepődött meg: haja sündisznó módjára meredeztek az égtáj minden irányába, számtalan rövid fonatba fonva.

– Álmos, a kávémat!

Ura hangja kizökkentette. Alázatosan fejet hajtott, sajgó torkával, ha lehetett, elkerülte a beszédet. Csendben letette a kávét a sütis tál mellé a padlóra, és hátratett kézzel megállt Korvin előtt.