Korbácsra nevelve - második kötet

41.: Rabszolgatemető - part two

A temető öreg fenyőfái ismerős suhogással köszöntötték Álmost.

– Megjöttem – közölte a fakereszttel. Egy mécsest tett a tövébe, és meggyújtotta. – Cudar egy idő van, nem fázol?

Leült a sírhant elé, egy összehajtogatott napozó matracot tett a földre, arra telepedett. Gazdája csak azzal a feltétellel engedte őt el, ha melegen felöltözik, vesz fel kabátot, valamint tesz valamit a feneke alá. Közeledett a tél.

Beszélt Barnabáshoz. Elmesélte neki, mik történtek vele az utóbbi időkben, minden gondolatát megosztotta vele. Ha úgy hozta a kedve, csöndben maradt, és bámult ki fejéből, vagy pedig elfogta a sírás.

A Márton atyával való beszélgetés utáni napokban megállíthatatlanul üvöltött és sírt, kiadott magából mindent. Korvin végig ott volt mellette, csendes jelenlétével, testközelségével végig támogatta. Ez mostanra lecsitult, néha azért még el-elfogta az egész testét rázó zokogás.

– Miért hagytál itt?

Halk nyávogásra lett figyelmes. Az egyik fenyőfa mögül egy aprócska cica lépett elő, bátortalan léptekkel közeledett felé. Odahívta magához, mire az bemászott az ölébe, és hangos dorombolással befészkelte magát.

Álmos tekintete ellágyult. Simogatta, cirógatta a macskát, finom bundája láttán szomorú mosoly kúszott az arcára. Ugyanolyan szőkés színe volt neki, mint Barnabás hajának. Véletlen lenne? Felnézett az égre, gondolkodva fürkészte a sötét felhőket.

Vajon hol van most Barni? És a szülei? Az öccse? Van Isten? Ha igen, miért engedte meg, hogy ennyi szörnyűségen menjen keresztül?

– Miért hagytatok magamra?

A kiscicára nézett. Dorombolt, békésen pihegett az ölében. Véletlen lenne, hogy Barnira emlékezteti őt? Létezik reinkarnáció? Ha igen, lehetséges, hogy a szülei itt vannak valahol egy kisbaba, vagy egy kisgyerek formájában? Vagy éppenséggel egy állatéban?

– Te vagy az, Barni?

A macska ráemelte aprócska szemeit, és elkezdte a kézfejét nyalogatni.

Álmos szemében könnyek gyűltek, majd elbőgte magát.

***

Berakta az utolsó bírósági iratokkal telepakolt dobozt is a csomagtartóba, majd rácsukta a Toyota hátsó ajtaját. Visszament Korvin irodájába, összepakolt az íróasztalán, leporolta, majd feltörölte nedves ronggyal. Az itteni takarító személyzet nem igazán törte magát azért, hogy az irodaépület pormentes legyen.

Dolga végeztével gondosan bezárta az ajtót maga mögött, és a kocsival a villa felé vette az útját. Hirtelen ötlettől vezérelve engedélyt kért gazdájától, hogy tehessen egy kitérőt gyermekkori otthona felé, látni akarta a környéket. A telefonban Korvin beleegyezett.

– De csak pár percre! – mondta. – Szükségem van minél előbb azokra a papírokra.

Álmos leparkolt egykori otthona előtt. A késő novemberi napsugár rávetődött a ház utca felőli falára. Szép verőfényes lehet most a nappali, gondolta.

Szombati nap lévén emberek sétáltak az utcán. A túloldalon lévő játszótér felől hangos gyerekzsivaj hallatszott át, Álmos vágyakozva nézte őket.

Egy kamasz szerelmespár sétált el a kocsi előtt. Kéz a kézben mentek, a saroknál megálltak egy hosszú csókolódzásra. Tűnődve nézte őket. Hány évesek lehetnek? Tizenhét? Tizennyolc? Kizárt, hogy idősebbek lennének, mint ő. Míg az ő nyakát fém karika húzta, addig ezek gondtalanul élik a világukat. Bármikor kimehetnek az útra, bármikor megfoghatják egymás kezét, és egymásra tapaszthatják a szájukat.