Korbácsra nevelve - második kötet

39: Az utolsó napok - part two

Mi a franc ütött beléd, Barnikám? – Kortyolt egyet a kávéból, a forró ital kellemes érzéssel töltötte el. – Arra nem gondoltál, hogy én abba belebolondulok, ha itt hagysz engem egyedül? Apa és anya halott, Öcsi halott, a nagybátyám eladott és magamra hagyott, nem bírom ki, ha te is...

A kávé lassan fogyott. Aprókat szürcsölt belőle, minden cseppét kiélvezte. Életében most először ihatott napi második adagot.

Miért is nem hallgattam a megérzésemre, és maradtam vele inkább itt? Ha Korvinnak kerek perec megmondtam volna, hogy Barni nincsen jól, biztosan megengedte volna, hogy skippeljem a boltot. Az a fránya tej...

Egészen addig ült ott a csészét szorongatva és magát hibáztatva a történtekért, amíg a háziorvos gazdájával a nyomában be nem nézett hozzá. Felállt, és hátra tette a kezeit.

– Hogy érzed magad?

– Köszönöm, doktor úr, már sokkal jobban vagyok.

Az orvos odament hozzá, kitapogatta a pulzusát, sztetoszkóppal meghallgatta a tüdejét.

– Gyenge a szívverése – mondta a fejét csóválva Korvinnak. – Nem szeretném, ha ma dolgoztatnád. Kétszer ájult el egymás után, pihennie kell.

– Rendben.

Korvin megköszönte a segítséget, majd kikísérte a háziorvost. Visszatérve a konyhába intett neki, hogy üljön le, majd megcsinálta magának azt a kávét, ami miatt az események ilyen váratlan fordulatot vettek. Azóta sem öltözött fel, egy szál alsó trikóban flangált.

– Segíthetek valamit, uram? Vigyem fel a kévét uram dolgozószobájába? Vagy hozzak le uramnak némi ruhát?

– Nem halottad, mit mondott az előbb a doki? Pihenned kell.

Belenézett a bögréjébe. Alig maradt pár korty az italából, egy hajtásra eltüntette az egészet. Korvin gőzölgő csészével leült vele szemben az asztalhoz.

– Köszönöm a kávét, uram. Nagyra értékelem, hogy uram megengedte, hogy ihassak.

Az horkantott egyet.

– Akkor ezek szerint nem kell csokit adnom? – kérdezte fanyar mosollyal.

A rabszolga szeme felragyogott.

– Kaphatnék egyet, uram?

– Nem.

Affranc – Álmos csalódottan üldögélt a helyén. Hiába, Korvin az Korvin. Nincs értelme könyörögnie. Csendesen üldögélt a helyén, korábbi kínzó gondolatai visszatértek.

– Min agyalsz?

Összerezzent a kérdés hallatán. Tartva attól, hogy az leszidja őt, óvatosan megválogatva a szavait így szólt:

– Uram, kérem, bocsásson meg! Az én hibám, hogy magamra hagytam Barnit, megadva neki ezzel a lehetőséget, hogy...

– Már miért lenne a te hibád? – vágott közbe Korvin. – Én mondtam, hogy menj el a boltba, nem?

– Igen, viszont... – Álmos a terítő szélét morzsolgatta idegességében. – Hogy is mondjam, uram... Uram fent volt, dolgozott végig, nem látta...

– Mit?

Nagy levegőt vett. Kezét lekapta a terítőről, és összekulcsolva az ölébe helyezte.

– Barni be volt pánikolva a reggel, uram. Szóba került, hogy már csak pár nap van hátra, és rettentően fél attól, hogy uram édesapja mit fog vele tenni. Eleinte sikerült lenyugtatnom, délután viszont megint rosszabb lett a hangulata. Egy szót se szólt, csak nézett ki az ablakon, mint valami zombi. Fogalmam sem volt, min agyal.