Korbácsra nevelve - második kötet

30: Urának keze nyoma - part two

– Ébren vagy még? – suttogta a kérdést Zoli barátja fülébe.

Barnabás igenlően bólintott egyet. Hagyta, hogy Zoli még szorosabbra vonja az ölelését, és arcát hozzányomja tarkójának. Csendben kuporogtak a matracon a vékony takaró alatt.

– Én úgy félek! Nem akarom, hogy elvigyenek!

– Psszt, csendesebben! Még meghallják!

Zoli kétségbeesetten belemarkolt a másik kezébe. Tenyere kúszott az izzadtságtól, a közeljövőtől való félelem átjárta egész testét. Tudta, mi vár rá.

– Nem akarom! Ne aludj el!

A vacsoránál Alajos odament hozzájuk, és Barnabás tányérjára tett egy kis, fehér gyógyszert. Be kellett vennie. A zajos ebédlőben hirtelen csend lett, mindenki a nyakát behúzva hajolt a tányérja fölé, és evett tovább. Senki sem akarta, hogy akárcsak egy pisszenéssel is felhívja magára az őr figyelmét, és az meggondolva magát mégis ő elé pottyantsa le az altatót.

– Miért te kaptad? – kérdezte Zoli fojtott hangon. – Ebben a hónapban már másodszor!

– Nem tudom.

Csendben várakoztak tovább. A percek kínos lassúsággal teltek, körülöttük mindenki aludt már. Félálomba merülve ölelte barátját, szemhéja egyre nehezebbé vált. Hiába, az egész napos kemény munka után testének szüksége volt a pihenésre.

– Ébren vagy még? – kérdezte, amikor kicsit később felriadt.

Barnabás nem válaszolt, mély álomba merülve szuszogott az ölelésében. Beütött az altató.

– Barni! – rázogatta őt erősen. – Ébredj fel! Nem aludhatsz el!

De az csak nem ébredt fel. Zoli tovább ébresztgette, noha tudta, hogy ennek semmi értelme, barátja az erős gyógyszer miatt nem fog magához térni. Szeme szarkából figyelte a terem másik végében az ajtónál ülő férfit, aki bóbiskolva őrködött. Nem hallotta meg őt.

A folyosóról léptek zaja hangzott fel. Zoli villámgyorsan kicsusszant a paplan alól, és a saját térfelére mászott át. A takaróját húzta állig, amikor Alajos egy másik őr társaságában belépett. Mozdulatlanná dermedt, színlelete, hogy alszik. Egyenesen hozzájuk tartottak. Lerántották mindkettejükről a paplant, őt pedig karjánál fogva felhúzták.

– Ne! – könyörgött. – Kérem! Ne!

A férfi erre beléje mélyesztette az elektromos sokkolóját, mire felkiáltott. Hagyta, hogy kivezessék a hálóból, látta, hogy barátját felnyalábolja a másik őr, és a könnyű testet elvonszolja a folyosón a másik irányba. Fogalma sem volt, hová viszik, mit csinálnak vele, és mikor, milyen állapotban kapja vissza.

– Kérem! – könyörgött Alajosnak. – Ígérem, nem fogom zavarni a többieket! Hadd aludjak bent!

– Bent fogsz aludni, a celládban.

– Nem úgy értettem, uram! – fakadt ki rémülten. – Kérem, hadd menjek vissza a hálóba!

Alajos erőszakosan hátracsavarta a kezeit, Zoli feljajdult. Az alagsor felé közeledve az iszonyat úrrá lett rajta, és kézzel-lábbal tiltakozott az őr ellen. Vékony, sovány testével esélye sem volt a férfival szemben, hamarosan az ablaktalan pinceszobában találta magát. Lelökték a kemény betonpadlóra, könyöke fájdalmasan koppant egyet, a fém nyakörv lehorzsolta nyakát, ahogy az csattant egyet a földön.