𝐖𝐞 𝐬𝐡𝐢𝐧𝐞 𝐭𝐨𝐠𝐞𝐭𝐡𝐞𝐫 / 𝐋𝐚𝐧𝐝𝐨 𝐍𝐨𝐫𝐫𝐢𝐬 /

𝑇𝑤𝑒𝑛𝑡𝑦-𝑛𝑖𝑛𝑒 - 𝐿𝑢𝑛𝑐ℎ

𝐌𝐚𝐝𝐢𝐬𝐨𝐧 𝐒𝐡𝐨𝐥𝐯𝐢𝐧

- Mikor jönnek anyukádék? - kérdeztem Landotól, miközben az egyik pólóját hajtogattam a szekrénybe. 

- Elvileg holnap. 

- És akkor vasárnapig ők is itt lesznek vagy beautóznak? 

- Itt lesznek. Flo biztosan, anyut meg nem tudom.

- Rendben. - bólogattam. 

- Gyere már ide. Nem kell összehajtogatnod. - emelt fel a derekamnál fogva Lando, mire csak nevetve kapaszkodtam meg a karjába.

- De Lando. Te soha nem fogod megcsinálni és akkor meg vasalni kell.

- Ki a frászt érdekel most? - nevetett a fülem mellett, aminek következtében meleg lehelete megcsapta a a fülem és kirázott a hideg.
- Tudod, szeretem, amikor így reagálsz. - folytatta a suttogást. A szemeimet lehunytam és csak elmosolyodtam. A következő pillanatban csak azt éreztem, hogy hátradől, majd az ágyon kötöttünk ki.

- Jézusom Lan, jól vagy? - kérdeztem aggódva, mert telibe rá estem, mivel nem engedte el a derekam.

- Jobban nem is lehetnék. - kacagott. Megfordulva Lando csillogó zöld szemeivel találtam magam.

- Szia. - suttogta, miközben az egyik kezével hátra tűrte az előre lógó fekete tincseim.

- Szia. - mosolyogtam rá.

- Elképesztően gyönyörű vagy. - pásztázta végig az arcom szemeivel.

- Köszönöm. - mondtam, miközben éreztem, hogy felforrósodik az arcom. Lando ujjait a hajamba vezette.  - Nem nyomlak agyon? - kérdeztem, miközben mocorogni kezdtem. Kezeivel végig simított a gerincemen, mire lefagytam és érdeklődve pillantottam az íriszeibe. Az egyik kezét vissza lecsúsztatta a derekamra, míg a másikat az arcomra tette.

- Egyáltalán nem. - húzta végig az egyik ujját az alsó ajkamon. Lejjebb hajolva egy apró puszit nyomtam a szájára.

Az alkarjaimon támaszkodtam, miközben Lan szemeibe néztem újra. Imádtam nézni, ahogy csillognak az íriszei. Hosszú és dús szempillás csak még különlegesebbeké tették. Lejjebb hajolva ismét egy csókot nyomtam a szájára, de most nem húzódtam el. Hagytam neki, hogy elmélyítse. A szívem a torkomban dobogott és az egész testemben melegséget éreztem. Mikor a nyelveink találkoztam olyan volt, mintha szikrák pattantak volna el köztünk. Ajkaink csak akkor váltak el, amikor Lando maga alá fordított. Pár pillanattal később ajkai újra az enyémen voltak és nem tudtam nem elmosolyodni ezen. Ujjaimmal göndör fürtjeibe túrtam. Zihálva váltunk szét. Lando apró puszikat hagyva az arcomon tért át a nyakamra, ahol szintén nyálas puszikat hagyott, majd szívni kezdte. Fura és ismeretlen érzés kerített hatalmába.

- Jézusom, ne haragudj. Nem akartam sok lenni. - ült fel hirtelen.

- Nem, nem. Nincs semmi baj, oké? - ültem fel én is és közben a kezembe fogtam az arcát. - Nincs semmi gond. Nem volt sok, élveztem. - mondtam a szemébe nézve, hogy nyomatékosítsam, amit mondtam.

- Rendben. - bólintott, de nem volt valami meggyőző.

- Lando kérlek. Nem történt semmi baj. - mosolyogtam rá.