Angyali ördög (Park Jimin ff.)

8. rész Újratervezés

- És... Vége! – kiáltott megint egy szerkesztő.

Ez a szó jelentette nemcsak a forgatás végét, hanem az itteni tevékenységem végét is. Határozott mozdulattal vettem ki fülemből a fülhallgatót majd letettem az asztalra. Gyors léptekkel haladtam az előadóterem kijárata felé, holott tudtam, hogy mindenki tekintete a hátamon van.

- Hé, Moon Seol Ah! – Jimin kiáltott utánam.

- Seol Ah, - vágott szavába Nam Jun – nagyon sajnáljuk az imént történteket. Az ételmaradékos ruha tisztítását álljuk. Mit tehetnénk még érted?

Magamat is megdöbbentő nyugodtsággal fordultam hátra.

- Semmit. Már eleget tett itt mindenki. Soha többé nem teszem ide be a lábamat. Úgyis mindenki ezt akarta, megnyugodhattok. A ruhám pedig az én hibámból lett ilyen, azzal sem kell törődnie senkinek. – néztem Jiminre, majd folytattam. – Hiszen, messzebbre akartam nyújtózkodni, de a takaróm nem ért el odáig.

- Hé, Moon Seol Ah! Várj! – Jimin kiáltott utánam újra, majd újra sietni kezdtem.

Hallottam szapora lépteit, melyekkel utánam futott. Én nem akartam vele beszélni, így gyorsan léptem ki az előadóból. Az előadó mellett volt egy úgynevezett gyengélkedő. Gyorsan beléptem oda, majd magamra zártam az ajtót. Érzékeltem, hogy Jimin egy pillanatra megáll az ajtó előtt, majd a nevemet kiáltva tovább rohan. Nagyot sóhajtottam.

- Moon Seol Ah. – egy kedves hang szólított a szobából. Az ágy felé pillantottam és

megláttam az ágyon ülő rám mosolygó Ho Seok arcát. Nagyon örültem, hogy végül nem vitte el a mentő.

- Ho Seok! – léptem hozzá mosolyogva közelebb. – Minden rendben? Nem fulladsz már? Tudod a forgatási szünetben...

- Jeongkook üzenetben mindenről tájékoztatott. – vágott szavamba. – De tudod, én az elejétől kezdve tudtam, hogy te nem tennél ilyet. Bár Su Jeongtól is meglepett ez a viselkedés. Jimin miatt tehette. Su Jeongnak van barátja, mégis Jiminre tekint úgy, mint az őrangyalára.

- Őrangyal... – gondolkodtam el szavain szemeim lesütve.

- Megkérdezhetem, mi van közted és Jimin között? Furcsa látni, ahogy te folyton úgy viselkedsz, mintha régebbről már ismernéd. Neki viszont fogalma sincs, hogy te ki vagy.

- Mondjuk úgy, hogy összetévesztettem egy jóbarátommal. De most már jól tudom, hogy ég és föld a különbség közöttük.

Ho Seok kicsit zavarodott arckifejezéssel felállt, kezébe vett egy textil zsebkendőt és elkezdte letörölni a ruhámra ragadt ételmaradékot. Ettől meglepődve néztem rá. Ahogy törölte a hajamból, pulcsimból le az ételmaradékot megint könnyek szöktek a szemembe. Ho Seok észrevette, hogy próbálok küzdeni az ellen, hogy ne sírjam el magam.

- Seol Ah – tette le kezéből a textil zsebkendőt. – Én tudok egy jó módszert arra, ha vissza akarod tartani könnyeidet. Be kell bandzsítani!

Meglepedten néztem Ho Seok arcát, aki hirtelen bandzsítani kezdett. Nagyon viccesen nézett ki, így akaratlanul is elnevettem magam. Kis idő után Ho Seok is velem együtt kezdett el nevetni saját magán. Miután eleget nevettünk egy mosollyal búcsúztam el tőle.

- Köszönök mindent. Most mennem kell. De azt el kell mondjam, hogy ez volt a legjobb pár perc a mai napból.

- Vigyázz magadra, Seol Ah. Remélem, még találkozunk.

Az ajtó felé vettem az irányt. Éreztem, hogy Ho Seok tekintetével végigkísér egészen addig, amíg be nem zárom magam mögött a gyengélkedő ajtaját.

A Big Hit portáján leadtam a belépő kártyámat majd kisétáltam az épületből. Este volt már, mire véget ért ez a rémálom. Cipőmet bámulva lehajtott fejjel gyalogoltam az utcán egyre távolodva a Big Hit épületétől. Egyszer csak valaki elállta az utamat, fejem pedig mellkasába ütközött. Hirtelen hátra szökkenve néztem fel rá. Jimin állt az utamban.

- Állj félre. – próbáltam kikerülni, mire megint elém állt, fejem pedig megint a

mellkasába ütközött. Ekkor már mérgesebben néztem fel az előttem álló srácra. Arckifejezéséből nem tudtam kivenni, hogy vajon mire gondolhat, és mit akarhat.

- A felvétel vége óta szerettem volna, hogy meghallgass, de te csak elmenekültél.

- Nekünk nincs többé miről beszélnünk. – kerültem ki újra, de erre ő megragadta

karomat.

- Moon Seol Ah!

- Eressz el! – fordultam vissza felé, miközben nagy erőfeszítéssel szabadítottam ki

karomat keze szorításából. Jimin meghökkenve engedte el karomat, majd folytattam.
– Nem érdekel többé, mit akarsz mondani! Mindennek elhordtál, amikor csak azt szerettem volna, hogy meghallgass engem. Menj, – mutattam a Big Hit épülete felé – és éld tovább az életedet! Nem akarok szégyenfolt lenni a sikeredben és egyáltalán az egész életedben sem. Jimin arcán most láttam először, hogy szomorú. Zsebéhez nyúlva adott a kezembe egy textil zsebkendőt.

- Sajnálom a történteket. – nézett mélyen a szemembe. – Nem sok, de legalább ezt fogadd el, bár látom, már ezzel is elkéstem. – nézett a ruhámon elhalványodott ételfoltokra. – Én valójában nem ilyen vagyok. Visszanézve már bánom, hogy ezt előbb nem tudtam bebizonyítani.

- Most már mindegy, nem számít. Elfogadom a bocsánatkérésedet. Én is sajnálom, hogy zaklattalak. Egyszer talán majd nevethetünk ezen az egészen. Sok sikert kívánok mindenben... Park Jimin...

Hátat fordítva futottam el tőle, miután kimondtam nevét. Tekintetét még hátamon éreztem egy ideig.

Nagyjából 5 nap telt el. Kezdtem visszarázódni a régi kerékvágásba. Éjjel-nappal dolgoztam. Az alkalmi munkák kikapcsolták az agyamat. Jimint még mindig ugyanúgy kerestem. A gyűrűt is ugyanúgy hordtam a nyakamba akasztva. Ha az utcán megláttam egy Jiminhez hasonló alakot futva rohantam hozzá, nevét kiáltva. Persze, minden alkalommal rá kellett jönnöm, hogy csak én képzeltem őt oda.

5 napig ment ez így, míg egy reggel megcsörrent a telefonom. Ismeretlen szám hívott.

- Haló?

- Szia, Nam Jun vagyok. - annyira meglepődtem, hogy nem tudtam fogadni Nam Jun köszöntését. – Tudom, hogy hirtelennek érzed a megkeresésemet – folytatta – de szeretnénk, ha visszajönnél.

- Szerintem ennek a történetnek a végére már pontot tettünk. – szólaltam meg.

- Tudom, de... – sóhajtott egyet, majd folytatta – szeretném, ha személyesen találkoznánk még egyszer. Nem kell idejönnöd, ha nem akarsz. Én is oda tudok menni hozzád. Max 10 perc lenne, csak kérlek, hallgasd meg, amit mondani szeretnék.

- Nam Jun, nézd...

- Kérlek... Csak 10 percet adj.

Nam Jun hangja nagyon elkeseredettnek tűnt. Tudtam, hogy tovább fognak hívogatni, ha most az egyszer nem találkozom vele.

- Rendben. – egyeztem végül bele. – Mivel a beléptető kártyámhoz meg kellett adnom személyes adataimat, gondolom a címemet is tudod. Találkozzunk a házam mellett lévő parkban fél óra múlva.

Sietve készülődtem a parkba a váratlan reggeli telefonhívás következtében.