Angyali ördög (Park Jimin ff.)

1. rész - Mi vagy te?

2013 november

A nevem Moon Seol Ah. 19 éves vagyok, végzős gimis. Dél-Korea egyik kisvárosában Yeosu-ban élek szüleimmel egy kétszobás kis lakásban. Minden vágyam, hogy függetlenedjek tőlük, minél hamarabb. Édesanyám tartja el a családot, édesapám alkoholista. Szinte állandóan veszekednek, főleg hétvégente. Egyik szombati novemberi reggelem is így indult. Apám már kora reggel részegen állított be, így már kora reggel lehetetlenné vált, hogy tanulni tudjak az érettségire. Én ekkor mindig egy közeli parkba megyek ki tanulni. Most sem tettem másképp. Ahogy a napos utcákon sétáltam végig a parkig vezető úton az álommunkámról ábrándoztam. Minden álmom, hogy szinkrontolmács legyek. Angolul és japánul tanulok a gimiben. Mindent meg szeretnék tenni célom elérése érdekében, ezért minden lehetőséget megragadtam a két nyelv gyakorlására. Gondolataimba merülve észre sem vettem, hogy a parkba értem. Leültem egy napos helyen a pad jobb szélére. Lágyan fújta bele rövid, állig érő, barna hajamba a novemberi kicsit hűvös szellő.

- Milyen kellemes ez a mai nap. – szólalt meg valaki a pad bal oldaláról.

Nem értettem a helyzetet, mert reggel a park üres volt még, így egy csomó más helyet is választhatott volna. Nem akartam foglalkozni vele, egyedül akartam lenni, így felálltam, hogy odébb üljek egy tőle távolabbi helyre. Ekkor az alak újra megszólalt jó hangosan. – Menjél is, jó messzire, ez az én helyem!
Általában eltűröm ezeket a megjegyzéseket. Nem egyszer fordult már elő. Ma valahogy nem voltam abban a hangulatban, hogy még egy idegennek is toleráljam a megjegyzéseit. Visszafordultam és ridegen néztem a padon ülő alakra. Egy srác ült a padon, tiszta fehér ruhában. Fehér nadrág, fehér ing (amin meg is lepődtem, hisz' azért mégis csak november volt már) és szőke haja volt. Szemét becsukva fordította fejét a nap felé. Rám se hederített, így azt sem érzékelte, hogy megfordulok és ránézek.

- Amúgy, – emeltem fel a hangom – én ültem le ide először, te csak megjelentél, de ne is törődj vele, átadom a helyemet. Szívesen... – vágtam oda neki végül, aztán sarkon fordultam.

Hallottam, ahogy a srác felpattan, majd elém termett olyan hirtelen, hogy fejem beleütközött a mellkasába. Ekkor még idegesebb pillantással néztem fel a tőlem csak pár centivel magasabb fehér öltözékes illetőre. Arckifejezéséről nem tudtam eldönteni, hogy ijedt-e vagy meglepődött.

- Te... – hökkent meg – az előbb válaszoltál? – majd jobbra pillantott egy kicsit és újra feltette ugyanazt a kérdést. – Te most nekem választ adtál?

Ekkor már nagyon ideges lettem, két barna nagyra nyílt szemébe nézve pislogás nélkül válaszoltam:

- Ebben a parkban rajtunk kívül nincs itt senki más. Szerinted kinek válaszoltam volna?!

- Engem nem látnak az emberi lények... – nézett mélyen csodálkozva a szemembe.

- Ne szórakozzunk egymással. – fordultam megint sarkon, ezúttal a másik irányba. Ahogy megfordultam a srác megragadta a kezemet a csuklómnál, így akaratlanul is visszarántott maga elé. Ekkor megint barna szemeibe néztem, most már én is legalább annyira meglepődve, mint ő. – Engedj el! – próbáltam kirántani csuklóm kezei szorításából. – Nem mondom még egyszer! – fenyegetőztem.

- Te hozzám tudsz érni... És én is hozzád...- emelte fel meglepődve a csuklóm.

Mivel a szép szó nem használt, sípcsontom rúgtam. A srác ekkor hirtelen a sípcsontjához kapott elengedve csuklómat. Megint megpróbáltam sarkon fordulni, és elfutni, mire földbe gyökereztek lábaim. Az előttem ugrándozó, sípcsontját fájlaló fiúnak nem volt árnyéka.

- Hé! – ragadta meg újra a jobb csuklómat, ezúttal már dühösen.

- Neked... – dadogtam – nincs... árnyékod...?! – emeltem fel hangom, miközben próbáltam megint kihúzni csuklómat keze szorításából.

- Ne fuss el... – tette le fájós lábát a fölre, miközben elég erősen szorította tovább a csuklómat. – Nem akarlak bántani... Nem is tudnálak. Én egy angyal vagyok. Onnan származom. – mutatott fel a színtiszta kék égre.

Én ekkor egy pillanatra felnéztem a kék égre, majd a srác vállai mögül megláttam egy nőt, aki épp felénk haladt kutyáját sétáltatva. Hirtelen kihúztam csuklóm kezei szorításából és a nőhöz szaladtam.

- Elnézést! - a nő kicsit meghökkenve állt meg. – Kérem, segítsen... Az a srác – mutattam felé – zaklat! – ő ekkor megdöbbenve nézett rám. Viszont én még jobban megdöbbentem, ugyanis a nő nem tudta, kit keressen, hiába nézett a srác irányába. A nő furán nézve húzta lábához közel kutyáját, és szapora léptekkel került ki.
A srác még mindig le se vette rólam a tekintetét, majd elkezdett felém közelíteni. Én ijedten hátrálni kezdtem.
- Ne merj közelebb jönni! – ez azonban nem állította meg. – Hívom a rendőrséget! – vettem elő a telefonomat, mire azon véletlen bekapcsoltam a kamerát. Döbbenten vettem észre, hogy a telefon kamerájából nem látszódott az engem még mindig döbbenten bámuló egyed. Az 1 perc néma csendet végül ő törte meg.

- Ha még a kutya se lát engem, akkor majd a rendőr fog? Ugyanolyan földi lény... - egészen közel jött hozzám. Telefonomat szorongatva kezemben döbbenten álltam. – Akkor most már tudnánk beszélni vagy akarsz még pár felesleges kört futni?

- Mi vagy te...? – suttogtam mélyen szemébe nézve.

Kis idő múlva ugyanazon a pad szélén üldögéltem - immáron másodmagammal - a furcsa lénnyel... Zavartan pillantottunk oldalra egymásra egyszer ő, egyszer én. A srác megköszörülte a torkát, nagy levegőt véve próbálta megtörni a csendet:

- Én eddig Isten mellett voltam odafent – nézett fel a kék égre. – Most vagyok először az emberi lények között. Pár napja a környéket járom már, de eddig senki nem látott, hallott még.

- A Földre szállt angyal... – sóhajtottam magam elé meredve, fejemet lehajtva.

- Nézd...- ekkor hirtelen felálltam, elsétáltam előtte.

- Nem, te figyelj ide. – álltam elé, lenézve a szemébe. – Nem tudom, mi vagy, ki vagy, nem is érdekel. Neked hála már szellemeket is látok, haladok a teljes megőrülés felé. Nekem rajtad kívül is épp elég gondom van. Úgyhogy, kérlek, csendben tűnj el a szemem elől. – fordultam megint sarkon, és sétáltam el tőle.

- Nekem van egy álmom! – kiállított utánam, mire én megálltam, de nem fordultam felé.– Én nagyon szeretnék ember lenni... Te vagy az egyetlen, aki tud segíteni nekem. Te vagy az egyetlen ember, aki lát, hall és érez engem. Csak engedd, hogy hadd legyek a közeledben. Ki tudja, lehet, még a segítségedre is leszek.

- Nem kérek a segítségedből. Eddig is meg voltam egyedül, ezután is megleszek.

- Magányosnak tűnsz, tele fájdalmakkal. De én itt leszek, amíg csak tehetem, várni foglak! – kiáltotta – Itt várlak, amíg vissza nem jössz újra.

Hátra se néztem, szaladtam hazáig. A srác nem követett, vissza se próbált tartani. Hazafele úton ő járt egyfolytában az eszemben. Majd ahogy a kapuba értem, ki sem nyitottam az ajtót, éreztem a puskaporos, pattanásig feszülő légkört a levegőben. „Én itt leszek... amíg csak tehetem, várni foglak..." visszhangzottak utolsó mondatai a fejemben. Félig kinyitott kapunkat visszazárva sittem újra vissza a parkba, a padhoz, ahol utoljára üldögélni láttam csakis én... ahol utoljára beszélt hozzám, csakis hozzám... A padon ült már ott. Körbefutva a parkot mindenhol kerestem, de sehol sem láttam Őt.

-------------------------------------------------

Sziasztok! 

Köszönöm, hogy ennyien olvastátok! 

Ha tetszett, kérlek, nézzetek bele a másik két Park Jimin fanfic-be.

Cím: Az utánzat és Több, mint Jimin testőre