Angyali ördög (Park Jimin ff.)

33. rész ...Hinni...

A monogram hallatán nem volt több kétség bennem. A bennem lévő kételyek inkább döbbenetté és félelemmé változtak.

- Haló? Seol Ah? – Yoongi-nak nem adtam választ. Kinyomtam a telefont és elkezdtem lefelé szaladni az étterem lépcsőjén.

- Seol Ah! – Jimin hirtelen utolért, és karomnál visszarántott, megakadályozva ezzel abban, hogy utamra mehessek. A visszarántás következtében fehér ingem alól előbukkant a gyűrűs nyakláncom.

Jimin hirtelen a nyakamban lévő gyűrűre, majd rám nézett. Szemeiben haragot vettem észre.

- Miért viselkedsz így már megint?! – emelte fel a hangját, miközben még mindig szaporán vette a levegőt. – Legalább mondd el, hová mész, ha már így kirontassz az étteremből!

- Jimin... – próbáltam kirántani a karomat szorításából, de ő nem engedte – később mindent részletesen elmondok. Csak most engedj, hadd menjek, kérlek!

- Nézd, Seol Ah. Mostanában nem vagy önmagad. Csak úgy megijedsz egy felvillanó fénytől és mindent túlreagálsz. Holott én nem látom, hogy lenne okod rá.

- Csak úgy? – távolodtam el tőle meglepődve, már amennyire keze szorítása engedte. – Túlreagálom? Nincs rá okom? Én csak féltelek...

- Ha lenne mitől, akkor megértenélek. De egyáltalán nincs mitől. Kezdesz megőrülni. Én teljesen jól vagyok, de te nézz magadra. – szabad kezét az arcomra tette és közelebb lépett hozzám. Én ekkor levette kezét az arcomról másik keze szorításából pedig erőteljesen rántottam ki a karomat, amin meglepődött.

- Szóval, akkor most én kezdek beleőrülni egy olyan dologba, ami szerinted nem egy valós dolog, és csak az én fejemben létezik?! – teli torokból sírva üvöltöttem rá az utcán, majd a nyakamban kikapcsoltam a nyakláncot. Beletettem a tenyerébe és távolodni kezdtem tőle. – Én sok mindent meg tudok érteni. Azt, hogy a BTS tagok miért nem akartak hinni nekem... Azt, hogy miért kaptam a cégtől figyelmeztetést... De azt, hogy pont te mondod ezeket nekem... Azt semmiképp nem tudom megérteni. – mondtam elcsukló hangon.

- Seol Ah...! – Jimin kezét felém nyújtva lassan közeledett hozzám, aki egyre csak távolodott tőle.

- Jimin, ezt most be kell fejeznetek. – Hobi hirtelen megragadta Jimin karját és idegesen nézett körül. A kiabálásunkra a csendes kis étterem melletti kisutca kíváncsiskodó tinilányokkal kezdett megtelni. Hátat fordítva futottam el Jimin-től. Nagyon fájt, ahogy viselkedett velem, de ezt most félre kellett tennem. Chae Won-tól kaptam egy üzenetet, hogy az apartman előtti játszótéren vár.

Nem sokkal később oda is értem a játszótérre. Megpillantottam Chae Won-t, aki egy padról mosolyogva figyelte a vele szembe hintázó gyerekeket. Közelebb mentem hozzá, és leültem mellé.

- Seol Ah, megvagy végre. – mosolygott rám, majd újra a gyerekeket nézte, akik nevetgélve ugráltak ki a hintából. – Annyira szabadnak tűnnek. – sóhajtotta. – Jópár év múlva valószínűleg csak nagyon halványan fognak emlékezni erre a napra. De legalább emlékezni fognak.

- Nem emlékszel a gyerekkorodra? – kérdeztem tőle döbbenten.

- Nem. – rázta meg a fejét. – Az első halovány emlékem egy tisztás. Beszélgetek egy fiatal fiúval. Elmondta, hogy hamarosan debütál. Híres akart lenni. Már akkor nagyon tehetséges volt. Jól rappelt, és dalszövegeket is kezdett írogatni.

- És híres lett? – kérdeztem a nyilvánvalót, mert már tudtam, kiről van szó.

- Nem tudom. – hajtotta le fejét. – Teljesen elfelejtettem a nevét is és az arcát is.