Angyali ördög (Park Jimin ff.)

3. rész - Könnyes búcsú

 Hétfő reggel sietve készülődtem a suliba. Este későig beszélgettünk JiMinnel, így reggel nehéz volt felkelnem, de ezt egy cseppet sem bántam. Elköszöntem tőle, majd siettem a buszhoz. A suliba érve Tia fogadott. Leültem mellé, és rögtön elkezdte mesélni hétvégi buli élményeit. Tia gyönyörű hosszú, barnahajú lány volt. Sok mindenki oda volt érte, beleértve Seung Woo-t is, az első szerelmemet. Egyoldalú szerelem volt, 1 éve szerelmet is vallottam neki, de ő élből visszautasított. Most is csak Tia miatt jött az asztalunkhoz, őt nézte minden alkalommal, az ő közelében volt minden alkalommal. Nekem ez még mindig fájt, de Tia részéről nem voltak kölcsönösek az érzések Seung Woo iránt, akinek nagy álma volt, hogy villamosmérnök legyen. Ő a mi barátságunkat fontosabbnak tartotta. Az első nap unalmasan telt, sokat gondoltam JiMinre, féltem is egy kicsit, mi van, ha hazamegyek, és már nem lesz ott a szobám galériáján. Az utolsó óra után sietve mentünk ki a kapun. Tia és Seung Woo nevetgélve intettek búcsút, én pedig kicsit szomorkásan néztem utánuk.

- Mi ez a „Miért nem engem szeret ez a srác" nézés? – meglepődve néztem magam elé. JiMin a suli előtt álldogált, mosolyogva.

- Te hogy kerülsz ide? – msolyogtam vissza meglepődötten. Nagyon örültem, hogy itt van, de nem akartam nagyon kimutatni.

- Tegnap láttam a sulid nevét és címét az e-mailjeid között, így gondoltam, mehetnénk haza együtt. – biccentett oldalra a fejével, majd elindult, de én csak egy helyben álltam nézve széles, izmos hátát. Mire érzékelte, hogy nem követem, kérdően hátrafordult.

- Ümm... Én még nem mennék haza! – kiáltottam mosolyogva. – El szeretnék menni veled egy-két helyre, mielőtt hazaérünk.

JiMin ekkor elmosolyodott és a kezét nyújtotta felém.

- Mielőtt megismertelek volna – kezdte – találtam egy igazán jó helyet, ami a plüss macik után talán ugyanúgy jó stresszoldó hely lehet.

Mosolyogva fogtam meg a kezét, és hagytam, hogy vezessen az általa talált helyre. Hamarosan oda is értünk. Egy magas épület volt, ami éppen új gazdára várt. Felmentünk az épület tetejére.

- Hű.... – néztem körbe. A kilátás az épület tetejéről egyszerűen felülmúlhatatlan volt. A távolban hegyeket láttam, a hegyek előtt pedig az egész várost be lehetett látni. – Olyan, mintha a világ tetején lennék. – ekkor meg akartam pördülni, mire ráeszméltem, hogy még mindig JiMin kezét fogom. Hirtelen elengedtük egymás kezét. JiMin idegesen megköszörülte a torkát, én pedig elfordultam tőle, nehogy meglássa, elpirultam.

- Az ember ha új helyekre megy, kitágul a látóköre. Ez pedig stressz levezetésnek is jó, valamint fel is tölt lelkileg.

- Te nagyon sokat tudsz az emberekről. Még nálam is többet.

- Isten sokat tanított minket ahhoz, hogy segítsük teremtényeit. – felelte majd mosolyogva rám nézett. Én viszonoztam mosolyát.

Az idő szokatlanul kellemes volt ma is. Lágyan fújta hajunkat az enyhe novemberi szél a nap pedig tündöklött az égen. Hosszasan néztünk egymás szemébe, mire JiMin egyre közelebb és közelebb hajolt hozzám, már éreztem lehelletét az arcomon. Mikor már a torkomban dobogott a szívem, hirtelen hátrálni kezdtem, és megbotlottam egy kiálló törmelékben. Majdnem hátraestem, de JiMin megragadta a karom és magához rántott. Ekkor szorosan magához ölelt.

- Jól vagy? – kérdezte aggódva.

- Jól. Köszönöm, most nagy baj lett volna, ha nem vagy itt. – szabadultam ki karjaiból, mielőtt teljesen vörös lesz a fejem. – És... – próbáltam megtörni a kínos csendet – kitaláltad már, hogyan válhatsz emberré?

JiMin ekkor elszomorodott.

- Seol Ah.... – szólított meg – nem akarok hazudni neked. A délelőtt Isten magához szólított újra. Vissza kell térnem hozzá rövidesen.

Kellett egy kis idő, mire felfogom, mit mondott. A vidám hétvégi hangulatunk hirtelen váltott át szürke hétköznapi borongós hangulattá. 

- Á... – próbáltam szomorúságomat egy erőltetett mosollyal leplezni. – Persze, megértem én... – léptem kicsit távolabb tőle. Szemeim tele lettek könnyekkel.

- Most nem lehetek veled, de meg fogom találni a módját, hogy visszatérhessek hozzád. Nemcsak ilyen formában akarok létezni, hanem úgy akarok veled egy helyen lenni, hogy el is tudjalak érni. – mondta megtört hangon.

Ekkor már nem tudtam visszatartani könnyeim. Zokogtam.

- Nem érdekel már. Jobb is, ha elmész. Miattad kezdtem nagyon álomvilágban élni. Elfelejtettem, hogy hol is a helyem. Menj, tűnj is el, az se baj, ha többet vissza sem jössz! – kiabáltam kétségbeesetten. Akkor még magamnak se mertem bevallani, hogy valójában azért sírtam, mert pont az ellenkezőjét akartam mondani annak, amit hangosan kimondtam. Hátat fordítottam neki, sírva szaladtam el. Még hallottam, hogy a nevemet kiálltja, de én csak futottam, futottam...

Beesteledett mire hazaérttem. Könnyeim még akkor is megállás nélkül potyogtak. Aznap este JiMin nem volt ott a galérián. Késő estig vártam zokogva. Ágyam szélére ülve kétségbeesetten szólongattam:

- JiMin... JiMin? JiMin! – fakadtam újra sírva. – Ha hallassz – szipogtam – gyere elő, kérlek. Én... Sajnálom...

Ezeket a mondatokat hajtogattam nagyon sokáig, mire ledőltem az ágy szélére. Már majdnem álomba ringatott a sírás. Ekkor éreztem, hogy szokatlanul meleg a karom. El sem akartam hinni, de JiMin volt az. Meleg kezét a karomra téve térdelt az ágy mellett. Ekkor megnyugvást éreztem. Aznap már nem is beszéltünk. Azonnal el is aludtam.

Reggel riadtan ébredtem az ébresztőm csörgésére. JiMin megint nem volt sehol. Kétsgébeesetten, sírva kerestem először a lakásban majd a parkban. Mivel sehol nem volt, csak egy lehetőség maradt. A tetőtér... Teljes erőmből rohantam a magas elhagyatott épület legfelső szintjére.

Felérve a tetőre megláttam, ahogy JiMin a tájat nézi.

- JiMin! – szólítottam meg, majd odarohantam hozzá. JiMin meglepődve fordult hátra.

Odaszaladtam hozzá, megöleltem, ő pedig a fejemet simogatva viszonozta. Mindketten sírva egymásra néztünk. Mindketten szavak nélkül is tudtuk, hogy mennie kellett.

- Vissza fogok jönni. – nézett rám két kezét arcomra téve, letörölve könnyeimet.

- Várni foglak addig a napig, míg vissza nem térsz. – nyeltem egyet, mire JiMin ajkaimra pillantott. – Addig is emlékeid gyönyörűen ragyognak tovább...

JiMin hirtelen megcsókolt, így nem tudtam folytatni. Ajkai lágyan értek az enyéimhez. Csukott szeméből hirtelen folyt végig arcán egy könnycsepp. Most nem húzódtam el, hanem sodródtam az árral. Nem akartam, hogy ez a pillanat véget érjen.  Kis idő múlva azonban szétváltak ajkaink és mélyen nézett szemeimbe. Kezében egy fehér csillogó gyűrűt tartott, amit felhúzott ujjamra.

- A tény, hogy találkoztam veled, lehetővé tette, hogy legyen egy célja az eddigi céltalan és végtelen barangolásomnak. Ha visszajövök, keresni foglak.

A ragyogóan sütő Napot kezdte eltakarni egy felhő. JiMin felnézett újra az égre, majd távolodni kezdett tőlem. Én ekkor még hangosabban kezdtem zokogni. Mindketten tudtuk, hogyha a felhő teljesen elárnyékolja a Napot, ő el fog tűnni. Így is történt... JiMin egyre halványodott ugyan, de még akkor is csak a szemembe nézett jó mélyen. Én is csak őt tudtam nézni. Mikor JiMin egy pár perc múlva teljesen eltűnt, összeestem és hatalmas sírásba törtem ki.

Nem tudom, mennyi időt tölthettem még el a tetőtéren sírva, de már esteledett mikor hazaértem. Még mindig sírtam. Leültem a székemre a laptopom elé, majd elővettem egy jegyzetfüzetet, és írni kezdtem.

A nevem Moon Seol Ah. 19 éves vagyok, végzős gimis.