Angyali ördög (Park Jimin ff.)

17. rész Kisváros

Az egész utat végig beszéltük és végig nevettük Jimin-nel. Mintha csak pár perc lett volna az órákon át tartó kocsiút. Megérkeztünk Yeosuba, ahol megálltunk egy belvárosi benzinkútnál.

- Na. - ült vissza az autóba Jimin, miután megtankolta. – Oda menjünk most, ahol legelőször találkoztatok.

- Ummm... Egy kis parkban találkoztunk először. Az pedig...

- Oké! – vágott közbe mosolyogva, majd elindult az autóval. El akartam neki mondani, hogy merre van a park. De mégsem tudtam megszólalni, csak az utat néztem. Nem is lett volna rá szükség, hogy mondjam az utat, Jimin pont a park közelében állította meg az autót. Furcsán néztem ki az ablakon, majd rá.

- Mi a baj? – fordult felém.

- Semmi. – ráztam meg a fejem mosolyogva. Jobbnak találtam, nem rákérdezni a dologra. Kiszállt az autóból és a park felé kezdett sétálni. A parkolótól nem volt ugyan messze a park, de onnan még nem is látszódott. Jimin viszont megindult pontosan abba az irányba, amerre a park volt. Kicsit lemaradva kullogtam utána, széles vállát bámulva. Össze voltam zavarodva már megint.

Jimin egy idő után észrevette, hogy nem mellette, hanem mögötte megyek, így hátrafordult és megvárta, míg mellé érek. Én még mindig zavarodottan néztem rá. Mikor mellé értem, el akartam haladni mellette, de megragadta a karomat.

- Hé, Moon Seol Ah. Mi ez a hirtelen hangulatváltozás? – Látta, hogy nincs válasz, így közelebb hajolt hozzám. – Hm?

- Semmi... Csak az emlékek. – léptem kicsit hátra.

- Á, értem. – bólogatott miközben a park bejárata felé tekintett. Keze lejjebb csúszott a kézfejemig, megfogta és mosolyogva elkezdett húzni maga után. – Gyere, menjünk be.

A park semmit nem változott. Ugyanolyan nyugodt, kellemes légkör volt itt, mint gyermekkoromban. Jimin egy padig húzott maga után, ott pedig elengedte a kezem és leült rá. Körbenéztem, és megállapítottam, hogy ez pont az a pad volt, ahol először találkoztam Vele...

- Itt találkoztunk először. – ültem le lassan a padra Jimin mellé. – Pontosan, itt. – néztem magam elé a cipőm orrát bámulva.

Jimin ekkor hátradőlve a padon körülnézett, majd rám nézett.

- Kérdezhetek valamit? – erre felemeltem a fejem és ránéztem. – Miért hiányzik neked ennyire? Csak fájdalmat okozott neked. Most már lassan 7 éve keresed, mégsem adott magáról semmilyen életjelet.

- Igen, - sóhajtottam – azzal, hogy eltűnt sok fájdalmat okozott. Fáj még a mai napig. Általában szomorú vagyok, nem sokat mosolygok. Van, amikor ok nélkül vagyok szomorú. Akkor mindig rájövök, hogy ez azért van, mert még mindig nagyon hiányzik nekem. – szemeim megteltek könnyekkel.

- Megértem, és én nem akarok beleszólni, de el kéne engedned egy olyat, aki miatt csak szenvedsz. – mondta, miközben hüvelykujjával kitörölte szememből a könnyeket.

- Szomorú, hogy nincs most velem. Valóban fájdalmat okoz. De, tudod, még ezek ellenére is, ő volt a legjobb dolog, ami eddig történt velem az életemben.

- Moon Seol Ah – nézett rám folyamatosan Jimin. – Ha kérdezek valamit, válaszolsz rá őszintén? – kérdőn néztem rá, így folytatta. – Te szerelmes vagy ebbe a srácba vagy csak barátként vagy hálás neki?

Talán percekig nézhettünk egymás szemébe. A kérdésével nagyon összezavart. Nem tudtam hirtelen mit válaszolni, mert a választ én magam sem tudtam. Már éppen adni akartam neki egy kitérő választ, amikor egy női hang szólt szemből.