Angyali ördög (Park Jimin ff.)

46. rész Epilógus

2020 február

Lassan két hónap telt már el. Minden kezdett helyre rázódni. Volt még pár alkalom, amikor nem pontosan emlékeztem valamire Jimin-nel kapcsolatban. Azonban a tagok mindig eszembe juttatják a dolgokat. Hálás vagyok nekik. Épp a Big Hit épületébe tartok. Ma kezdődik a második évad első részének forgatása. Nagyon várom, és izgatott vagyok. Belépve az épületbe, lecsíptetve kártyámat igyekeztem a tárgyalóba.

Sok emlék kötött ide, jó és rossz egyaránt. Mégis mosolyogva léptem be a még üres tárgyaló ajtaján. Nem sokkal később lépteket hallottam.

- Szia, Seol Ah. – Hobi köszöntött mosolyogva, majd leült mellém. – Mindenki nevében beszélhetek, hogy örülünk, hogy újra itt vagy.

Mosolyogva bólintottam, miközben végig gondoltam mennyi mindennel is tartozom neki.

- Hobi, tudom, hogy már hatszázszor elmondtam, de tényleg mindent köszönök. Főleg neked. Ha néhány nehéz helyzetből te nem segí-...

- És kinyitottad már a dobozt? – érdeklődött Hobi.

Egy pillanatra elgondolkoztam, mikor eszembe jutott. „A doboz!" Amit még az étterembe nyújtott át nekem!

- Igazából kivettem már a táskámból, és áttettem a polcomra... Azt is pár hónap után de... – ijedten néztem Hobi-ra, mert elszóltam magam. Nagyot sóhajtva sütöttem le a szemeimet.

Hálát adtam az égnek, hogy épp rezegni kezdett a telefonja a zsebében. Hobi rezgő telefonnal a kezében felállt, majd az ajtó felé rohant. Az ajtóból visszafordulva mosolyogva csak ennyit mondott.

- Örültem, So Ra.

Kérdőn néztem rá, miközben eltűnt az ajtóból.

- So Ra? – kérdeztem magam elé bámulva. Ekkor hirtelen egy gyerekhangot hallottam. „So Ra!"

- Seoki? Te vagy Seoki? – annyira meglepődtem, hogy muszáj volt felpattannom a székről.

2006 október Yeosu

Egy délután épp hazafelé tartva a suliból ijedten kaptam a zsebemhez.

- Menj előre. – szóltam a mellettem gyalogló Mi Ah-nak. – Bent hagytam a telefonomat a suliba.

Mi Ah rosszallóan csóvált meg a fejét, miközben én visszafutottam a sulihoz. Miközben haladtam az utcán gyereksírást hallottam meg egy közeli bokor mellől. Félve közelítettem meg a bokrot.

- Mi a... Hé, jól vagy? – a bokor mellett egy feketehajú fiú sírt. – Megsérültél?

A fiú egy ideig még szipogott, majd halkan suttogta.

- Osztálykiránduláson voltunk, de elvesztettem a barátaimat meg a tanító néniket.

Bólogatva leültem a fiú mellé, majd megvártam míg eláll a sírás.

- Telefonod nincs nálad? – kérdeztem.

- Elvette a tanító néni, mert azzal szórakoztunk, hogy egymást hívogatjuk.

- Értem. Ez esetben – elkezdtem turkálni hátizsákomban, majd a tolltartómból elővettem egy kék töltőtollat. – Ha legközelebb ilyen lesz írd a kezedre miket láttál idefelé jövet. Ez egyfajta támpont abban, hogy megtaláld az utat. Hiszen az írás sokáig megmarad.

A fiú csodálkozva nézett engem, miközben kezébe nyomtam a kék töltőtollat.

- Amúgy – néztem rá grimaszolva – te hány éves vagy, hogy itt bömbölsz, mint valami óvodás?

- Nem vagyok óvodás! – kiáltotta. – 12 is elmúltam, jó?! Csak! Csak... Érzékenyebb vagyok az átlagnál.

Kénytelen voltam felnevetni, annyira aranyosan mondta.

- Várj itt. – tápászkodtam fel a földről. – Hozom a telefonomat, és felhívunk valakit. Ja, és a nagyfiúk nem pityeregnek!

- Köszönöm. – suttogta a fiú megszorítva a töltőtollat a kezében.

Halványan elmosolyodtam, miközben lenéztem a földön kuporgó fiúra.

- Seol Ah vagyok. Moon Seol Ah.

- So Ra? – nézett fel rám kérdőn.

- Nem. – ráztam meg a fejem. – Seol Ah.

- Értem, So Ra. – erre már csak lehajtott fejjel sóhajtani tudtam egyet. Mindegy, hagyjuk. Már épp fordultam volna meg, mikor a fiú újra megszólalt. – Jung Ho Seok vagyok.

- Seoki. – mosolyodtam el.

- Ne hívj ilyen gyerekesen! Jung Ho Seok! A nevem Jung Ho Seok! – még hallottam, ahogy elmondja párszor a nevét mielőtt befutottam volna a suliba.

Kifelé jövet azonban már nem találtam sehol sem a fiút. Egy ideig kerestem még a közelben. A buszmegállóhoz érve a túloldalon hangzavarra lettem figyelmes.

- Ho Seok! Annyira aggódtam! – kiáltott Seoki-ra a tanítónő. Seoki lehajtott fejjel biggyesztette le a száját. – Most megint sírni fogsz?

- A nagyfiúk nem sírnak! – mondta a tanító néninek határozottan kezében a kék töltőtollamat szorongatva.

Elfojtottam egy mosolyt, majd felszálltam az éppen érkező buszra. „Seoki is végül hazatalált."

2020 február

A forgatás után sietve mentem haza. Otthon elővettem az eddig érintetlen dobozt, majd kicsomagoltam. A dobozban egy kék töltőtoll volt, rajta arany színnel gravírozás. „So Ra"

Könnyek szöktek a szemembe az emlékektől.

- Én is örültem, Seoki.

Egy ideig még néztem a tollat, majd visszatettem a dobozba. Hirtelen két kar fonódott a hasam köré. Jimin hátulról átölelve hajtotta fejét nyakamba.

- Úgy volt, hogy hazahozlak. Elrohantál. – duzzogta.

Már épp válaszolni akartam, de láttam, hogy egyik keze ökölbe van szorítva, amivel a hasamat karolja át.

- Mi van a kezedben? – kérdeztem.

- Úgy gondolom, most már visszakaphatnád. – Jimin felemelte kezét fejemhez. Kezében meglógatta a gyűrűs nyakláncot.

Mosolyogva bólogattam.

- Megtartottad.