Holding hands on stage

15. rész

Mikor újra megjelent előttem a kép már nem voltam ott az autóban. Körülnéztem, s otthon találtam magam. Hogyan kerültem ide? Vissza akarok menni a karjai közé!

Újabb villanás.

Már a kanapén ültem miközben párom ölelt. Kissé kétségbe esetten néztem rá, de arcom nem ragállt. Rajta maradt a kedves mosolyom, s vidám kisugárzásom. Fejem vállára hajtottam, szüleim érdeklődve kérdezgettek minket a kapcsolatunkról.

Yoongi boldogan válaszolt kérdéseikre, néha egy-egy apró puszit nyomott hajamba. Megnyugtatott közelsége, biztonságba éreztem magam mellette. Teljesen elmerengtem gondolataim közt, így csak arra lettem figyelmes, hogy hyungom szólongat és apró köröket rajzolt arcomra.
-Na szia... - kuncogott. – Nagyon elmerengtél.
-Ohh... bocsánat. – bújtam hozzá.
-Semmi baj kicsim. Anyukád elment tálalni az ebédet, apukád meg felment keresni nekem is egy ágyneműt. – mosolyogott rám.
-Rendben. – keltem fel a kanapéról, s ki nyújtóztam. Kissé elzsibbadtak a végtagjaim. Két kart éreztem derekam köré csavarodni, rögtön a tulajdonosuk felé fordultam, s átkaroltam nyakát.

Egy ideig csak szemeztem vele, majd kissé szenvedélyen csaptam le ajkaira. Csókom egyből viszonozta, közelebb húzott magához, így ágyékunk egymásnak nyomódott, ez mindkettőnkből egy jóleső sóhajt váltott ki.

Basszus, túlságosan érzékenyen reagálok az érintései. Testünk összesimulása is képes izgalmi állapotba hozni, de ez nem elég neki. Nyelvével átfurakodott ajkaim között és vad táncba kezdett enyémmel.

Ijedten szakadtam el ajkaitól, amikor egy sikítást hallottam a bejárati ajtó felől. Yoonginak nem tetszett, hogy megzavartak minket, de kárpótolta a hevességünk miatt az ajkaink között húzódó nyálcsík. Amit egy apró puszival szakította el, elpirulva néztem az ajtó felé, ahol megláttam húgomat.
-ÚRISTEN!!!! – rúgta le cipőit, s táskáját is melléjük dobta. Odafutott hozzánk és csillogó szemekkel kezdett körbe ugrálni minket, közben megállás nélkül úristenezett.
-Jeon Minji! Hát nem látod, hogy megzavartad őket? – hallottam meg apukám hangját a lépcső felől. – Hagyd békén a fiúkat, majd később kifaggathatod őket, még csak most értek ide.

Testvérem egyből leállt, de továbbra is nagy szemekkel nézett minket. Köszöntöttük őt is, majd pár szót váltottunk vele. Nem sokat, mert akadt jobb dolgom is így hírtelen, de majd később bepótoljuk. Megragadtam párom kezét, s megindultam az emelet felé, majdnem elesett akkora lendülettel indultam meg.
-Aztán ne legyetek hangosak bátyus! – kiabált utánunk Minji!
-Igen ám Jungkook, ne legyél hangos. – csapott fenekemre Yoongi.
-Heeee! – pillantottam hátra rá durcásan.

A kép ismételtem elsötétült előttem. Kinyitottam szemeimet újból, s szobámban találtam magam. Tae ült az ágy szélén bánatos arckifejezéssel. Mocorogni kezdtem, de végtagjaim még el voltak gyengülve.
-Kookie! – pillantott rám azonnal. – Végre, hogy felkeltél, úgy aggódtam!
-Mi...? Hol vagyok Taehyungie...? Milyen emlék ez? – kérdeztem kétségbeesetten.
-Mi...? Kook... Ez nem emlék... ez a valóság. – suttogta. Ahogy ezt meghallottam felültem egyből. Kicsit rossz ötlet volt, a fejem zúgni kezdett.
-Hol van Yoongi...? – néztem szemeibe.
-Kórházban Kookie... - motyogta. Ne... Kérlek ne... Megpróbáltam felállni, de legjobb barátom visszanyomott az ágyra.
-Pihenned kell! 3 órán keresztül ájult voltál... - kiált rám.
-Látni akarom! – zokogtam fel. – Vigyél oda kérleehk! – próbáltam újra felállni, de ő újra vissza nyomott az ágyra. Kétségbeesetten löktem félre, majd felálltam és kifutottam a szobából. Lesiettem a lépcsőn, félretaszítottam mindenkit, aki az utamba mert állni. Felvettem cipőim, s kirohantam az ajtón.

Futva indultam meg a kórház felé, könnyeimtől alig láttam, mégse álltam meg. Tüdőm sípolt, tiltakozott a futástól. Fájt ahogy megtölti a hideg levő mellkasom, de nem foglalkoztam vele. Hallottam, hogy többen is utánam kiáltanak. Nem foglalkoztam senkivel és semmivel, csak szaladta megállás nélkül.

Berontottam a kórházba, a recepción megkérdeztem merre találom Yoongit. Nem vacakoltam a lifttel, egyenesen felfutottam a harmadik emeletig a lépcsőn. Egy pillanatra álltam meg, de akkor is azért, hogy megnézzem melyik irányba kell mennem. Balra növekednek a számok, így abba az irányba kezdtem futni.

Meg sem álltam a 666. kórteremig. Berontottam az ajtón, éppen vizsgálták, de ez sem zavart. Félre löktem az ápolót, aki megpróbált kiküldeni.
-YOONGIH!!! – fogtam meg kezét zokogva. Nem volt magánál. A szívverését jelző kép alig csipogott. Ahogy megfogtam a kezét a csipogás gyorsulni kezdett.

Másodpercek töredéke alatt váltott át a csipogás egy egyenletes sípolásba. 3 ápoló rángatott odébb, míg az orvos megkezdte az újraélesztést. Lassított felvételben néztem végig mindent. A fiúk is megérkeztek, mindenki sírt. Lefagyva figyeltük az orvosokat. Az egyik ránk nézett.

-A halál beállta 15 óra 47 perc. Nagyon sajnálom – mondta, majd elhagyták a kórtermet.

~~~

Sziasztok!🤟
Meghoztam a folytatást. Remélem elnyerte tetszéseteket, ha igen dobjatok meg egy csillaggal és várom véleményeteket kommentben!⭐💬❤️

CukorkaSuga2