Holding hands on stage

12. rész

Yoyo fiam:
Anya, mit tegyek?

Wonderwoman:
Mi a baj kisfiam?

Yoyo fiam:
Kételkedem... Egyik részem elhiszi a másik nem...

Wonderwoman:
Hallottál valamit, de nem tudod mit higgy? Róla van szó igaz?

Yoyo fiam:
Igen.... Mit tegyek? Anya segíts...

Wonderwoman:
Látod? Mindig azt mondod, hogy már nem is vagy kicsi. De még egy ilyen egyszerű dolgot se tudsz egyedül megoldani kicsim.
Egyszerű, hallgass a szívedre. Annyiszor mondtam már, ha kétségeid támadnak hagyd, hogy a szíved vezessen.

Yoyo fiam:
Tudom... de mi van akkor, ha nem a jó utat választja...?

Wonderwoman:
Ne gondolt túl, feküdj le aludni késő van. Reggel mikor felébredsz már tudni fogod.

Yoyo fiam:
Köszönöm anya, szeretlek. Jó éjt.

Wonderwoman:
Én is szeretlek kisfiam, aludj jól.

Letettem a telefonom az éjjeliszekrényre. Betakaróztam, s kényelmes pózt próbáltam keresni. Anya szavai jártak eszembe végig. Forgolódtam egy darabig, de sikerült elaludnom.

-Honnan...? – kérdezte nagy könnyes szemekkel Kook.
-Csiripelték a madarak. – néztem rá továbbra is nyugodtan.
-Hyung megteszehk márbiht! Csak.... neh gyűlőljh.... kéhlek.... – zuhant volna térdre előttem zokogva, ha nem kapom el, s tartom meg testét. Szívem össze szorult potyogó könnyei miatt. Miattam sír, mert azt hiszi megfogom utálni, elfogom lökni magamtól, s kerülni fogom. Ez nem igaz! Sosem tudnám ezt tenni vele.

Neki nem kell összetörnie, nem kell végig mennie azon, mint nekem! Képtelen lennék végig nézni, ahogy szenved, éppen elég volt az is, mikor lebuktam előtte Jimin miatt. Azaz elveszett tekintet, amit akkor vágott... Hogy tehettem ezt vele?

Mivel nem válaszoltam ki akart szabadulni kezeim közül, el szeretett volna futni, elmenekülni a valóság elől. Nem hagyhatom! Nem, nem és nem! Nem akarok újra szenvedni. Szenvedni, mert ő is ugyan azt éli át, mint egykor én. Anyának igaza volt, mindig igaza van, hallgatnom kell a szívemre. Ketyegőmre, ami majd kiugrik mellkasom börtönéből, fel akar robbanni.

Nem tudom tovább elnyomni, túl erős az érzés. Ijedten kaptam karja után, mintha ez csak egy álom lenne, s ha elengedem eltűnik és soha többé nem kapom vissza. Ujjaim csuklója köré kulcsoltam, majd vissza rántottam magamhoz és szorosan köré fontam karjaim. Soha többé nem engedem el. Ő csak remegő vállakkal zokogott, próbált kitörni a fogságból, amibe én zártam be.

Kérlek ne menekülj tőlem... Fejem vállara tettem miközben öleltem. Éreztem, hogy valami forró végigfolyik arcom jobb oldalán.
-Mond csak Kookie, álmodom én most...? – suttogtam halkan. Picit össze rezzent.
-Nem.... hyungh.... – szipogta. Óvatosan kiengedtem karjaim börtönéből, s tenyereim közé fogtam arcát, homlokom övének döntöttem, igaz, ehhez picit lábujjhegyre kellett emelkednem.
-Jungkook... Tényleg...? Tényleg szeretsz? – néztem könnyektől csillogó szemeibe.
-I...igen... - suttogta. Ennyi elég volt, nem tudom tovább elnyomi az érzéseim. Annyi sok évig tartottam magam falak mögött. Tovább már nem megy, nem tudom tovább javítgatni a falat. Lerombolta, egy szóval porig rombolta a sok éves munkám.
-Guka... nem bírom tovább.... – motyogtam, s ajkaira tapasztottam sajátjaim. Lassan és érzelmekkel túlfűtve becézgettem párnáit. Olyan édesek, s puhák, pont, mint képzeleteimben.