Holding hands on stage

26. rész

YoonKook Mindennapok

5

A reggelünk kapkodással telt, elaludtunk elég csúnyán. A fél tizenegyes vonattal terveztünk hazamenni, még jegyet is foglaltunk rá. Ismertetném mi a helyzet. Tízórakor keltünk fel arra, hogy anyukám kiabál velünk, mert ők már indulásra készen állnak, mi meg még alszunk. A fejünkből alig kilátva öltöztünk fel és pakoltuk össze a cuccainkat. Az állomásra vezető 5 perces kocsiúton majdnem 2x visszaaludtunk, azt már ne is mondjuk, hogy a cuccainkat otthon hagytuk. Szüleim hazasiettek értük, mi meg álltunk, mint fasz a lakodalomban és próbáltunk nem állva elaludni. Amikor megérkeztek a cuccaink a vonat is befutott a sínre, így futottunk a megfelelő vágányra. Majdnem elment nélkülünk, de kedves volt az indító nő és megvárt minket.

Sikeresen elértük és még üres helyet is találtunk. Cuccainkat becsúsztattuk az ülés alá, s egymás mellett helyet foglalva vette kezdetét a 2 órás vonatút. Yoongi vissza is aludt a fejét vállamra hajtva. Szemeimből már ki ment az álom a kapkodás és a frisslevegő miatt így csak bámultam ki az ablakon.

Míg utazunk mesélek nektek. Sokszor szoktam mondani, hogy Suga megvédett. Igazából ilyenkor rosszul fejezem ki magam, valójában nem megvéd, hanem megnyugtat. De értsétek, hogy miről van szó elmesélem.

Gyakran előfordul, hogy egy-egy koncerten a színfalak mögött begörcsölök, rám tör a pánikroham, vagy éppenséggel sípolni kezd a tüdőm. Ilyenkor mindig megijedek, de nem csak én, hanem a többiek is. A csapat személyzete mindent megtesznek, hogy pillanatok alatt rendbe jöjjek/jöjjünk.

Viszont vannak azok a pillanatok amikor hiába nyomják a tiszta oxigént, a légút tágító sprét az arcomba egyszerűen nem leszek jobban. A testem minden pontjára jeget tesznek, hűsítő krémmel kennek be, átmasszírozzák a végtagjaimat, de semmi. Iszonyatosan fáj minden porcikám, nem kapok levegőt. Úgy érzem itt a vég egy koncerten fogok meghalni.

Ilyenkor szoktak szólni Yoonginak. A menedzserünknek eleinte nem tetszett, főleg akkor, amikor kiderült a cég előtt a kapcsolatunk. Egyszerűen nem engedtek minket egymás közelébe, egészen addig, míg a Wings turné egyik állomásán a rövid pár perces szünetbe annyira rosszul lettem, hogy már mentőt akartak hívni. Szép is lett volna, ha beront a mentő a helyszínre.

Az egészből az maradt meg bennem a legjobban, hogy párom üvölt a srácokkal.
-KURVA GYORSAN ENGEDJETEK EL MIELŐTT BEVEREK EGYET!! – dulakodott a lefogóival.
-Suga nem mehetsz most oda hozzá! – szólt rá Namjoon. Sugát nem hatotta meg a szavai, egyszerűen csak kitépte magát a szorításból és hozzám futottot. Leült mellém a földre. Felkaparta kiterült testem, s ölébe húzott. Tenyerei megállás nélkül jártak végig hátamon, fülembe kedves, s jelentéktelen semmiségeket súgott.
-Semmi baj... semmi baj. – puszilt fülembe. – Itt vagyok kicsim. Nyugodj meg. Már senki sem árthat neked. – suttogta.
-Lassan... ne kapkodj... - cirógatta derekam. – Mély levegő. – hajolt el füleimtől, s ajkait enyémnek nyomta. Egészen addig el sem húzódott míg ő is bent bírta tartani a levegőt. – Lassan fújd ki... - nézett szemeimbe.
-Ügyes vagy. – mosolygott rám. – Újra, mély levegő. tartsd benn. - simított arcomra egyik kezével. – S fújd ki. – mosolyogva puszilt ajkaimra. - Jobban vagy?
-Igenh... - bújtam hozzá. Olyan nyugtató a közelsége, hallom ahogy dobog szíve. Ilyenkor döbbenek rá, hogy ő is ugyanolyan ember, mint én.

Ez volt az első eset, amikor a párom nyugtatott meg. A következő eset a 2017-es MAMA díjátadón történt. A sok műfüsttől, amit aznap este fellőttek az előadások alatt, rosszul lettem. Nem kaptam levegőt, a tüdőm sípolt.