Just An Endless Story (JM + V) - Befejezett

17. fejezet

Lisa

Ott ültem az ágy szélén, miközben Jimin rendelt nekünk egy kis éjszakai nasit, és valami jó bort, amit szerinte én is meginnék. Felkapott magára egy köntöst, és leült. A legtávolabbi pontra tőlem. Remek.

- Fáj? Bántottalak?

- Nem - ráztam meg a fejem. - Nem tudom, mi történt.

- Rád erőltettem magam. Sajnálom. Lassabban kellett volna haladnom.

- Nem lehet mindig minden a te hibád - néztem felé. Ő viszont nem nézett rám. - Élveztem az elején, és én is akartam. Nem mondanám, ha nem így lenne! Csak mikor oda jutottunk volna.. Nem tudom. Összezavarodtam - temettem arcomat a kezembe. Fáradt is vagyok, és zaklatott is, ráadásul itt van ez az idegtépő félelem, mi lesz ez után. Elhagy? Vagy eljátssza, hogy ez rendben van így?

A pincér kopogás után rögtön behozta, amit Jimin rendelt. Jól neveltek módjára még csak körbe se nézett a szobában, a földet bámulta egészen addig, amíg le nem rakta a kisasztalra a rendelt dolgokat, és ki nem ment.

- Félsz, erről van szó - állt fel, és sétált a borhoz. Megingattam a fejem, mert tényleg nem hiányzott a fejemnek még egy kis alkohol is. Ő viszont rögtön leküldte azt a fél poharat, amit kiöntött magának, hogy utána újratöltse. - Kérdeznék valamit - most nem az ágy másik oldalára, hanem egyenesen mellém ült, és olyan mélyen a szemembe nézett, hogy a szívem kihagyott egy ütemet. Nem értettem, miért lett ilyen komoly, mintha gyilkosságot akarna elkövetni. - Ki az a Viktor?

- Mi a... - fordultam felé teljes meglepődöttséggel. Miért tud róla? És hogy kötötte össze ezzel?

- Sajnálom, hallottalak titeket, mikor este erről beszéltetek. De - kezdett bele ismét. Felemelte a karját, és lassan a fejem felé húzta. Egy pillanatra felötlött bennem egy kép, mikor én a földön hevertem, Viktor pedig dühében akkorát ütött az arcomra, hogy az koppant a földön utána. Elütöttem Jimin kezét, kimásztam az ágyból, és felvettem a köntösömet én is.

- Itt... Itt nincs levegő. Me-megyek - ennyit bírtam kipréselni magamból. Reménykedtem, hogy ilyenkor nincs fent senki, és nem lesznek meglepődve, hogy egy csaj egy szál köntösben rohangál. Felérve a hajó másik széléhez rohantam, és a korlátba kapaszkodva lecsúsztam a padlóra. Miért most, és miért ő? Mikor már azt hittem, lezártam. Sose fogok megszabadulni tőle? Ég és föld a különbség a két pasi között. Minden téren. És én mégis képes voltam...

***

Fogalmam sincs, mennyi idő telt el. Élveztem, ahogy a szél néha a hajamba kap, ahogy a szemem lassan hozzászokik a sötéthez, és a csillagok kirajzolódnak az őket körülvevő színes felhőkkel. Csend volt, nyugalom. Csak az én aggodalmam nem illett a képbe.

Hallottam, hogy a lépcsőn jön fel valaki, majd az árnyékát is megláttam, mikor errefelé fordult. De nem voltam ideges, már a lépteiből is tudom, ki az. Nem szólt semmit, csak leült mellém.

- Nem várom el tőled, hogy elmond, ha nehéz neked.

- Épp ez az - csattantam fel. Kicsit megugrott, szemei óriásira kerekedtek. - Nem kéne, hogy nehéz legyen. Évekkel ezelőtt történt, egy másik országban! Kurva régen, és kurva messze - egyszerűsítettem le. - És még csak nem is nekem volt a legnehezebb.. Viki - kezdtem bele, de megakadtam. Viki... Megengedné ezt? Még soha nem mondtuk el senkinek.

Jimin megfogta a kezem, és megsimította a kézfejem. El akartam neki mondani, mert megérdemelte, hogy mindezek után tudjon róla. Ráadásul nem kéri és nem is kényszerít. Akkora mázlista vagyok, hogy engem választott.

- Viktor Viki pasija volt, vagy mi - böktem ki. Lényegében mi se tudjuk, milyen szerepet töltött be, mert nem feküdtek le, sőt, alig csókolóztak. - Eleinte rendesnek gondoltam, de utána feltűnt, hogy Vikin egyre több a seb. Igen, szerencsétlen, de nem ennyire - nevettem fel. Eszembe jutott, mikor gyerekek voltunk, és ő fel akarta hozni nekem a nyulam kitakarított ketrecét, de pofára esett a lépcsőn, és a ketrecben levő forgács szanaszét hullott a lépcsőházban. Utána meg órákig piros csíkok díszelegtek az arcán, a rács miatt. - Végül kiszedtem belőle, hogy mit művel vele, de késő volt. Engem is megtalált.

- De ugye nem.. - nem akarta kimondani, de nem is volt rá szükség.

- Nem erőszakolt meg egyikünket se. És még csak meg se próbálta. Azt élvezte, ha verhetett. Végül nem tudom, Viki hogyan koptatta le, mert egyik pillanatról a másikra történt. Azóta se mondja el, én pedig nem firtatom.

- Remélem nem ölte meg. Vagy mégis. Az ilyen szemeteket jobb elásni. De az meg környezetszennyezés - vitatkozott saját magával. Felnevettem, és közelebb ültem hozzá. Fejem a vállára hajtotta, és felsóhajtottam.

- Bolond.

- Ne akard beadni nekem, hogy nem fordult meg legalább egyszer a fejedben, hogy kinyírta a pasast! A bolond barátnődből kinézem. Amilyen kis vehemens.

- Nem is az. Csak óvatos.

- Ja persze - pöccintette fel az orrom. - Szóval ezért nem működött? Még mindig félsz tőle? - váltott témát, és hangnemet.

- Nem tudom. Tényleg nem tudom, Jimin - erősítettem meg. - Szereltek, és eddig azt hittem bízok már benned annyira, hogy túljussunk ezen. Mert tényleg akarom. Veled. De mégse ment. Azt hittem szétszakadok.

- Semmi gond sincs, Lisa - nyugtatott meg. - Szépen lassan fogunk haladni. Mától minden nap teszek valamit annak érdekében, hogy az első együttlétünk a lehető legjobb élményed legyen.

- Ezzel mit akarsz mondani? - néztem rá.

- Azt, hogy minden nap be fogok mászni a bugyidba - csókolt a homlokomra.

***

Az út sajnos túl hamar ért véget. Ahogy észrevettem, ide nem azért járnak az emberek, hogy a tengerben gyönyörködhessenek, hanem a vellneszért - amit mi most kihagytunk -, a szobamedencéért, és persze azért, mert hajón dugni jó. Mármint valakinek biztos. De még ennek ellenére sem bántam meg, hogy eljöttem. Kellett nekünk ez a két nap. Főleg nekem, hogy kicsit jobban megnyíljak.

Taxit fogtunk, mert nem volt kedvünk sétálni, otthon pedig már épp kiáltottam volna el magam, hogy megjöttünk, ha nem találkoztam volna Taehyung rémült fejével.

- Jesszusom - dobtam el magamtól mindent. - Mi történt?

- Viki elment, és nem jött haza. Nem veszi fel a telefont, és azt hiszem megtörtem... Nem fog többet visszajönni, megutált! - hadarta, miközben a haját tépte, és fel alá járkált idegességében. Előkaptam a telefonom, de semmilyen értesítést nem kaptam tőle. És ahogy kérte, én se írtam neki. Sőt, még csak eszembe se jutott. Milyen barát vagyok én?

Tárcsáztam, de hangpostára kapcsolt. Taehyunghoz fordultam, aki továbbra is az idegességét próbálta kontrollálni. Egész testében remegett, és már szinte az összes körmét lerágta.

- Mégis mi történt?

- Lefeküdtünk.