Just An Endless Story (JM + V) - Befejezett

43. fejezet

Viki

- Lisa azért nem tud róla, mert azt mondtam neki, hogy dolgozni megyek. Sürgősen behívattak, de csak engem - kezdtem bele az elején, amire még emlékeztem arról a napról. - Valójában csak nem akartam elvinni Viktorhoz. Akinek szintén azt hazudtam, hogy Lisát behívták dolgozni. Féltem, hogy megint bántani fogja. Akkor már tudtam, hogy mind a kettőnket egymással zsarol. És bánt - tettem hozzá.

Taehyung csendben fülelt, de közben szorította a kezem. Felsóhajtottam, és kerestem azt az emlékfoszlányt, amibe kapaszkodhatok még. Ami nem mosódott össze a rémálmaim szüleményével.

- Én csak.. Meg akartam tőle szabadulni. Nem bírtam már, minden alkalommal, mikor közeledett felém, vagy megmozdult görcsbe rándult a gyomrom, és azt figyeltem, hol fog megütni.

Véletlenül megszorítottam a kezét, ő pedig mint egy hívó szóra felpattant, és átölelt. A fejemet simogatta, amitől a kezdeti idegességem alább hagyott.

- Aznap széttörte rajtam a lámpát - elhúztam a hajam, és rámutattam az egyetlen fehér hegre a nyakamon, ami olyan közel volt a hajamhoz, hogy szabad szemmel útmutatás nélkül nem lehetett volna észrevenni. - A lépcsőfordulóba gurultam, és összehúztam magam, amíg rugdosott. Már nem emlékszem, mit tettem. Akkorra már olyan elvetemült volt, hogy a nyitva hagyott ajtó miatt is képes volt felpofozni. Mikor abbahagyta, és a lépcső felé fordult, először csak a korlátot kezdte markolászni. Mintha megszédült vagy elgondolkodott volna. Minden erőmet összeszedtem, és felálltam. Olyan gondolatok kavarogtak a fejemben, hogy visszaütök. Megfogtam egy lámpa darabot, és felemeltem, de ő ekkor megfordult. Tudta, mire készülök, és elkapta a csuklómat. Nagyon megijedtem, idegességemben akkorát löktem magamon, hogy ő elengedett engem, és zuhanni kezdett. Én még el tudtam kapni a korlátot, de a vállam kiugrott, ezért a lábamat oldalra tettem, hogy ne guruljak utána. Többször is beverte a fejét és.. Istenem - összehúztam magam, és a fülem elé emeltem a tenyerem. - Még most is hallom, ahogy összetörtek a csontjai.

- Semmi baj, nem vagy ott - kezével a mellkasához vonta a fejem. De nem hallottam semmi mást, csak az öreg lépcső nyikorgását. Szemeim előtt az éles szélei csillantak meg, ahogy a férfi lebuckázik rajtuk.

- Mikor leért és elterült, azt hittem vége van. Nem éreztem megbánást, hogy meghalt. De megmozdult. Rám nézett és..

- Folytasd - szorított meg ismét. A könnyeim már patakokban folytak az arcomról, beterítve Tae karját, aki nem foglalkozva semmivel, ölelt, ahogy csak bírt.

- Azt mondta, ezért még számolunk. Sose fogsz megszabadulni tőlem. Ezek után kihívtam a rendőröket, akik ahogy megláttak engem, a mentőket tárcsázták. A sérülések miatt azt mondták, önvédelem volt, és nem vonnak felelősségre. Semmi gyanús jel nem volt, hogy gyilkosság történt volna.

- Akkor? Mi a gond, Viki? Hisz nem te-

- De igen, én! - emeltem fel a hangom. - Én löktem le. És abban a pillanatban mikor megtettem bennem volt a gondolat, hogy most megölöm. Hogy meg akarom ölni.

- Persze, hisz bántott.

- Cseppet sem bántam meg. Nem sajnáltam, mikor láttam legurulni.

- Ezért nem vagy bűnös. Bántott téged, egy életre megsebzett, és nem bírtad tovább. De akkor sem te ölted meg. Ezt csak azért állítja be így az elméd, mert végignézted, és mert úgy gondoltál rá, hogy megtennéd. De nem te voltál! - tagolta szavanként, miközben a vállamra fogott, és eltolt magától, hogy a szemembe tudjon nézni. Felemelte a kezét, és ujjával letörölte a könnyeimet. - El kell engedned.

- Minden éjjel őt látom. Ahogy mászik fel véres fejjel a lépcsőn, megfogja a lábam, és leránt magához a kelepcéjébe.

- Segítek elfelejteni. Idővel menni fog.

- Ennyi év után sem sikerült - ráztam a fejem lemondóan. - Pedig mindent megtettem.

- Tényleg? De nem volt még egy Hiper Szuper Mega Taehyungod se, aki segített volna, igaz? Na? Na? - mászott bele a képembe, és adott egy puszit a számra. - Ne legyél ilyen lelombozott. Mindent meg tudunk oldani. Ezt is megoldottuk - mutatott az ajkára.

- Mármint, hogy összejöttünk? - kérdeztem összezavarodva. Taehyung felvonta a szemöldökét, és megrázta a fejét.

- Nem. Azt tudtam, hogy össze fog jönni, csak egy kis turpisság kellett hozzá. Én a cserepes szádról beszélek. Az a cucc, amivel kenem minden reggel megoldotta, hogy ne legyen az. Így akkor csókollak, amikor akarlak! - emelte égbe a kezeit.

- Várj, mi? Mivel kened te a számat? Mégis mikor?

- Az én titkom az én titkom marad - fordult le. Ráugrottam, és elkaptam a nyakát, hogy az arcához tudjak férkőzni.

- De már nem titok, mert elmondtad!

- Talán majd holnap elárulom. Én is váratok magamra, mint egyesek - állt fel. Ám én olyan erősen fogtam, hogy húzott magával engem is. Úgy lógtam rajta, mint egy kismacska az anyján.

- Kim Taehyung, azonnal válaszolj!

- Aludnod kell! Sokat sírtál, biztosan fáradt vagy.

- Kikötözlek megint! - vetettem fel az ötletet. Megállt az asztala előtt, és a székre dobott ingére pillantott. Megragadta a nyakkendőjét, megfordult, és nagy léptekkel közeledni kezdett felém.

- Majd meglátjuk ki lesz ma kinek az áldozata!

***

- Ugye Lisának elmondod?

- Ha elengedsz - sóhajtottam. Tae a nagy eszével összekötötte úgy a kezem, hogy a dereka a karom közé essen, így nem tudtam szabadulni. Két párnát tett a háta alá, így a kezem nem zsibbadt el a súlyától.

- Soha - pimaszkodott tovább.

- Muszáj leszek - tértem a tárgyra. - Ő is megérdemli, hogy tudjon róla, ha már így kellett kitudódnia. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha is elmondom ezt valakinek.

- Látod, ezért vagyok jó neked. Olyan dolgokat hozok ki belőled, amiket el sem tudnál képzelni. Például azt az aranyos őszinteségedet. Amihez mindig kell valaminek történnie.

- Ne feszítsd túl a húrt.

- Miért? mit tudsz tenni? - nevetett fel jóízűen. - Halálra ölelsz?