Just An Endless Story (JM + V) - Befejezett

38. fejezet

Viki

- Mintha azt mondtad volna, hogy nincs nagy gazdaságuk - böktem oldalba Taehyungot. Nagyon fáztam már a buszon is, ezért az út felénél mellé szegődtem, és amennyire csak lehetett hozzá bújtam.

- Nem is.

- Baszki, nem látom a végét! - mutattam el a messzeségbe, ahol a felhők alatt szinte eltűnt a fakerítés. Ahogy beértünk az első kapun, és Tae a zárral szerencsétlenkedett észrevettem, hogy egy foltos tehén közeledik felénk. - Tae - szóltam hátra. Ő csak átnézett a válla fölött, majd halk kuncogással jelezte, hogy ez tök normális.

- Ő itt Esmeralda - mutatta be az állatot, aki idő közben megállt előttem. Mögém lépett, megragadta a csípőmet, és könnyedén feldobott a tehén hátára. Rögtön lehasaltam, attól féltem, lecsúszok, és Tae vállába kapaszkodtam, nehogy elengedjen.

- Mit csinálsz?

- Lovak nevelték fel, így lónak képzeli magát. Majd ő felvisz a házig - paskolta meg a nyakát, mire Esmeralda fújtatott egyet.

- Nagyon aranyos - egyenesedtem ki, mikor láttam, hogy az állat egyenletesen halad Taehyung mellett, mintha hozzá lenne kötve.

- Na igen. De ne akard megtudni milyen volt az első fejése.

A házhoz érve Tae nagymamája már integetve várt minket. Leszálltam a tehénről, és megköszöntem neki a fuvart, majd az asszonyhoz léptem bemutatkozni. Tae végig csendben figyelt, hatalmas mosollyal az arcán. A kis dög, igazán segíthetett volna, mikor látta, mennyire dadogok izgalmamban.

- Kész van az ebéd - mosolyodott el. - Összepakoltam neked ágyneműt - nézett fel Taehyungra, aki csak bólintott. - Sajnos Taehyung csak este jön, ezért holnap tudtok találkozni vele.

Értetlen fejjel néztem fel a férfire, aki egy pillanatra nem értette, mi a bajom.

- Oh, igen! - csapott a homlokára. - A papám is Taehyung. Az idősebb.

- Na ne mond - nyújtottam ki a nyelvem.

Tae nagymamája nagyon kedves, és hatalmas forma. Minden apró kis titkot megosztott velem már az első percekben, mikor leültünk enni. Aminek Tae persze nem mindig örült, de nem szólt bele. Élvezettel hallgattam, milyen volt kiskorában, és milyen butaságokkal ingerelte a nagyszüleit. BokGi úgy beszélt az unokájáról, mintha a fia lenne. Tae említette, hogy javarészt ők nevelték fel, de csak most fogom fel ezt az egészet.

Ebéd után még egy kicsit ott maradtunk, de Tae mindenképp indulni akart. Azt nem kötötte az orromra hova, csak annyit hallottam, hogy még nincs befűtve, és be fog fagyni a seggünk, ha tovább maradunk.

Bepakolt egy traktorba, majd leült, és lenyújtotta a kezét, hogy fel tudjon húzni. Kicsit szűkös volt a hely, ezért a bal lábamat átettem az ölén, hogy ne legyen útban. A telek melletti földúton mentünk egészen hátra, oda, ahova nem láttam el a kapuból. A fasorok között lassan kirajzolódott egy kisebb faház, mintha egy mesébe csöppentünk volna. Az emeleten hatalmas ablakok voltak, szinte be lehetett volna látni, ha a függöny el lenne húzva.

Igaza volt, rettentő hideg volt a ház, ezért Tae azzal kezdte, hogy hozott be fát, én pedig megraktam a tüzet. Idő közben megmutatta, mit hol találok, és felmentünk a szobába, hogy ágyneműt cseréljünk. A hatalmas ablak ehhez a szobához tartozott, ami előtt egy széles ágy húzódott. Gyönyörű volt kilátás, a fák, az elhúzódó mezők, amik felét csillogó hó borított. Egyszerűen mesébe illő ez a hely.

- Meg akartam tartani ezt a házat - nézett szét, és huppant le az ágyra. Mikor elköltöztünk, megkértem a papámat, hogy ne adja el senkinek. Ha nyugdíjas leszek, lehet leköltözök ide. Itt mindenem meglenne, ami egy nyugodt élethez kell. Télire van fa bőven, a város is viszonylag közel van. És most már itt vagy te is - nézett rám hatalmas mosollyal az arcán.

- Ne tervezz velem Tae - sóhajtottam fel. Elkomorodott, és felállt, hogy közelebb tudjon jönni hozzám.

- Miért mondod ezt? El akarsz hagyni?

- Hisz még csak most jöttünk össze - pöcköltem meg nevetve az orrát. - Nem akarlak elhagyni, de ne tervezz velem ennyire előre. Addig még bármi megtörténhet.

- Én ezen nem aggódok. Oda megyek, ahova te. Most, hogy megszereztelek, nem hagyom, hogy kiszeress belőlem, vagy elmenekülj.

- Ilyet egy sorozatgyilkos mondana.

Az ablak mellett álltunk. Néztem, amint Tae lesüti a szemét, mosolya lassan lekonyul, arca pedig búba fordul. Nem értettem, mi lett hirtelen a baja, ezért tenyerem az arcára emeltem, és kicsit megemeltem a fejét, hogy ránézhessek.

- Hogy tudnálak magam mellett tartani? - csúszott ki a száján. - Téged nem szeretnélek elveszíteni.

- De még nem is tudjuk, hogy fognak alakulni a dolgok. Csak annyit kértem, ne tervezz velem előre, ez nem azt jelenti, hogy el kell hagyjalak.

Aprókat bólintott, de láttam, hogy semmi sem változott a fejében. Felsóhajtott, és az ágyra nézett.

- Évekkel ezelőtt volt egy barátnőm. Akkoriban úgy éreztem, nagyon szeretem őt, annak ellenére is, hogy a barátaimnak nem volt szimpatikus. Jimin többször is figyelmeztetett, hogy vigyázzak vele, de nem hallgattam rá. Ő nem engem szeretett, hanem azt, hogy bármit megadtam volna érte. Hogy neki jó legyen. De mikor nekem volt rá szükségem, cserben hagyott. Többször is. Őt is le akartam ide hozni. Kicsit együtt lenni vele. De akkor nagyon mélyponton voltunk. Megcsörrent a telefonja, ránézett és azt mondta, adjak neki tíz percet, és válaszol. Azóta... - felsóhajtott. - Nem láttam. Az a tíz perc sose fog lejárni. Tudod Viki, nem vagyok benne biztos, de lehet azért szerettem beléd, mert az elején a létezésemet se vetted észre.

- Ez kissé fáj, még nekem is - vallottam be. Az elején tényleg elég gyökér voltam, de annyira nem éreztem magam odavalónak. Most meg nem tudnék elképzelni egy olyan helyet, ahol Tae nincs a közelben.

- Te nem akartál tőlem semmit, nem érdekelt, hogy mim van és mim nincs. Én viszont mindent akartam, ami te vagy, ami hozzád tartozik. És ez most is így van - elém lépett, és magához húzott. Fejét a vállamra hajtotta, én pedig szorosan magamhoz öleltem. - Sosem mondod, de látom, hogy félsz. Attól, hogy megbántasz. De ez természetes, én is tartok attól, hogy olyat teszek vagy mondok, ami neked nem tetszene, és megint eltűnsz egy napra úgy, hogy még Lisának sem válaszolsz.

- Ne haragudj - simítottam a tincsei közé.

- Ez van, ilyen a természeted. Ha menni akarsz, nem foglak megállítani, csak.. Tégy róla, hogy valahogy mindig találj vissza hozzám - nézett a szemembe. Olyan mély érzelmek ültek ki az arcára, hogy egy pillanatra még pislogni is elfelejtettem, annyira bámultam. Irigylem, amiért így ki tudja adni az érzéseit. Még a fájdalmasakat is.

- Rendben.