Tiltott szerelem (Befejezett)

2. évad 4. rész

Emlékszem még az első találkozásunkra is a pappal, amikor Szandrával kettesben mentünk misére, és majdnem el is késtünk. Írtam róla annó még a naplómba is, és meg is lepődtem, hogy már csak a külsőjéről is hogy elájultam. Aztán a csajok azonnal észrevették, hogy az elkövetkezendő napokban kissé máshol vagyok, és ki is faggattak.

-Talán szerelmes vagy?? -szólt Szandra.

-Nem!!

-Túl gyorsan rávágtad, hogy nem. Szóval szerelmes vagy -röhögött ki Kami.

-Pedig nem. -mondtam lassabban.

-Csak nem az új, fiatal pap? -kérdezte Szandra.

-Hujujj!! Fülig elvörösödtél -csodálkozott el Ági, majd mindegyik barátnőm.

-Mond már mi van? -erősködött Kami.

-Jól van. Elmondom. De akkor légyszi hallgassatok végig és ne szóljatok közbe -kértem tőlük, mire csak bólintottak egyet.

Kifaggattak könyörtelenül, de ettől nem kerültem közelebb hozzá. És az, hogy tetszett, még nem azt jelentette, hogy szerelmes is vagyok belé. Ahhoz előbb barátságba kellett kerülnünk, és jobban megismernünk egymást...

Egy mise után a csajokkal az a templom mellett álltunk. Az utolsó dal, amit énekeltünk, nagyon szerettem és még mindig a fejembe járt, ezért elkezdtem dalolászni.

-Ó Hatalmas! Kezed nagy csodákat tesz, Veled senki nem ér fel -majd mikor befejeztem valaki nekiállt mögöttem tapsolni.

-Gyönyörű előadás volt -mosolygott rám elismerően Dénes atya, mikor hátra fordultam. A szívem a torkomba dobogott, hirtelen alig tudtam válaszolni is. De végül kinyögtem, hogy ,,Köszönöm". Mondta, hogy néha majd énekelhetnék a templomba, mondjuk Karácsonykor a műsorban. És megkérdezte a nevemet is! Ez volt a legmegdöbbentőbb számomra.

Aztán ugorjunk kicsit az időben.. Karácsony előtt elvileg kötelező gyónni, mint húsvét előtt is. És ezt ő is a lelkünkre kötötte, hogy mindenképp menjünk gyónni. Addig csak elhallgattam előtte az érzéseimet, de az is bűn volt. Aztán gyónás közbe, mindenre fényt derült... legalábbis az én részemről...

-Bea, van még valami, amit elmondanál? -kérdezte türelmesen.

-Ühüm -bólogattam kétségbeesetten.

-Akkor hajrá! Én itt vagyok, elmondhatsz bármit.

Néhány pillanatig vártam, de nem tudtam mit csinálni. Teljesen össze voltam törve, feltéptem az ajtót és kifutottam. A templom előtt álltam meg és folyamatosan sírtam.

-Bea! Gyere be és beszélgessünk egy kicsit. Nem akarom, hogy megfázz ilyen időbe -jött utánam Dénes atya. Visszamentünk és leültünk az utolsó sorba. Hogy megnyugodjak a kezemet is megfogta, és sulis témáról beszélgettünk.

-És mi a helyzet a fiúkkal? Van valakid? -kíváncsiskodott.

-Nincs -sóhajtottam -Csak egy férfi van, akibe szerelmes vagyok, de nem lenne szabad.

-Miért? Olyan idős, vagy talán van párja?

-Nem -ráztam meg a fejem.

-Akkor? Mi baj vele? Nem értem, hogy mire gondolsz.

-Sajnos -bólintottam -Az a baj, hogy ő már másé. Ő az Úré, én hiába szeretem -néztem fel sírva, és közel bújtam hozzá.

-Ööö értem -suttogta -Elmondod, hogy melyik plébános az?

-Te. Mármint maga az. Sajnálom.

Szenteste megleptem őt némi aprósággal. Rajzoltam neki, meg amit a csajokkal sütöttünk mézeskalácsot, abból is csomagoltam neki néhány darabot. Először meglepődött és örült neki, majd mikor rájött, hogy azért adtam neki, mert szeretem, szomorkásan nézett rám. Mindig is úgy beszélt, hogyha jobban odafigyelek, akkor észreveszem, hogy azt mondogatta hogy ,,El kell felejtenünk ezt a szerelmet". Kezdetektől fogva nem titkolta, hogy ő is érez irántam valamit, csak nem mondta ki szó szerint. És egészen szilveszterig csak találgattam, hogy mi van. Szilveszterkor részeg voltam és túl nagyszájú. Belementem a lányok idióta ötletébe... Most komolyan végig gondolva ez a ,,részegen találkozom a szerelmemmel, aki egyébként pap" című dolog igencsak marhaságnak hangzik. Mégis megtettem...

-Nyugodtan tegezz. Úgy gondoltam, hogy visszakísérlek a barátnőidhez, aztán visszamegyek. Vagy van valami, amiről sürgősen beszélni szeretnél?

-Van -jelentettem ki. Már nem egyszer bevallottam neki, hogy szeretem, de abba a kicsit kábult állapotba nem tudtam másra gondolni -Szeretlek. Őrülten szeretlek és azt akarom, hogy velem légy. Tudom önző vagyok, de kellesz nekem.

-Kérlek ne csináld ezt! -szólt elfojtott hangon.

-Mit ne csináljak? Én csak őszinte vagyok -fordítottam neki hátat durcásan. Éreztem ahogy a karjai megjelennek a csípőmön, majd szorosan átölel -Te mit érzel irántam? -fordítom hátra a fejem.

-Semmit -távolodik el tőlem.

-Ez nem igaz. A nézésed, az érintésed teljesen mást sugall. S múltkor azt mondtad, hogy el kell felejtenünk ezt a szerelmet. Mond meg őszintén! Mit érzel? -lehet, hogy kicsit indulatosabb voltam a kelleténél, de megérte. Megtört a jég és színt vallott.

-Bea! Én megőrülök érted! A szemed, a hangod, a kedvességed és a szereteted megőrjít! Ahányszor csak találkozunk, erőt kell vennem magamon, hogy ne érintselek meg, és ne akarjam az ajkaidat az enyémen érezni. Nem tehetjük ezt, plébános vagyok -mondta idegesen, de én közbe vágtam.

-Szeretsz engem?

-Már, hogy ne szeretnélek -mosolyodott el és elkezdte simítani az arcom.

-Kérlek, könyörgöm. Csókolj meg. Úgy vágyom rád, kívánlak. Csókolj -nyögtem a szavakat, és végre megtörtént. Lassan hozzám hajolt és birtokba vette a számat. Én is azonnal viszonoztam. A nyakánál megfogtam, és nem akartam őt elengedni. Miközben szenvedélyesen csókolóztunk, egymást simogattuk. Éreztem, hogy ő is szeret engem. Igazából, őszintén. De mégis a következő pillanatban elengedett. Már nem érinthettem ajkát.

-Dénes -mondtam ki először a keresztnevét, az atya megszólítás nélkül.

-Nem, Bea. Nem szabad -rázta meg a fejét, mintha így el tudna felejteni.

-De én szeretlek.

-Én is szeretlek -suttogta, és megérintette az arcom. Pityeregni kezdtem, ő meg azonnal letörölte a könnyeim és puszikat osztott az arcomra. Direkt úgy fordultam, hogy a szánk megint érintkezzenek. Újból vad csókolózásba kezdtünk, miközben a harangok megszólaltak. Elmúlott éjfél, már új év volt. Az első néhány pillanatom, csodásan telt, de aztán minden megváltozott.

-Boldog új évet szerelmem! -mosolyogtam rá, de ő végig komor maradt.

-Nem. Nem szabad! -lépdelt folyamatosan hátra fele. -Ne közelíts felém! Te vagy a megtestesült gonosz! -kiáltott rám idegesen, majd hirtelen megfordult és a kapuig futott, majd eltűnt a szemem elől.

Sétáltam az albérletünk fele és ezek az emlékképek jelentek meg a fejemben. Fájt már a szívem, a lábam, a fejem és a szemem is a sok sírástól. Végül csak kérdések villantak be folyamatosan és mind a ,,Miért"-tel kezdődött...

Miért menekült az érzései elől?

Miért nem tudott mellettem maradni és szeretni? 

Miért bántott meg így ennyire?

Miért nem szólt, hogy el kell utaznia?

Miért történt ez?

Miért pont velem?

És miért találkoztunk most újra?