Tiltott szerelem (Befejezett)

2. évad 20. rész

Meséltem hosszan a gyerek koromról és a közben felvetődő kérdéseire is válaszoltam. Már rég befejeztük az ebédet, de jó volt nyugodtan egymással szemben beszélgetni. Egy kérdés nagyon motoszkált a fejembe. Miért lett belőle pap? Mikor éppen semmi konkrét dologban nem voltunk benne, rákérdeztem. Szinte kővé dermedve nézett rám. Ekkor megértettem, hogy valami kényes témába botlottam, s így mielőtt megszólalt volna, valami másról kezdtem faggatni.

-Vagy egy másik kérdés. Milyen volt a te gyerek korod?

-Sajnos a két kérdés összefügg -mondta Dénes rekedt hangon.

-Sajnálom. Nem akartam olyat kérdezni, amitől rossz kedved lesz. Csak arra gondoltam ne csak rólam beszéljünk. Megakartalak ismerni téged -lehajtottam a fejem, mert szégyeltem magam. Szégyeltem, hogy kiváncsi kis fruskának látszok, aki más magánéletéről faggatózik.

-Bea -szólt Dénes, mire felnéztem rá -Nem kell bocsánatot kérned. Azért beszélek róla nehezen, mert fáj a múlt. A múlt emlékeinek képei a fejemben még mindig erősen élnek -elhallgatott majd néhány hosszúnak tűnő másodperc után folytatta -Van egy bátyám, Zsolt. Ő is plébános Tolna megyében. Együtt jártunk a papneveldébe, ahol összeismerkedtünk Ágostonnal és jó barátok lettünk. -Örültem, hogy végre elkezdett megnyílni nekem, de őszintén szólva nem az érdekelt, hogy hogyan lett pap, hanem az oka. -A családom.... nos nem volt a legjobb... Szerettek a szüleim, én is őket, de sok gonddal kellett megküzdenünk. Nyolc éves voltam, mikor anyukám édesapja meghallt. Mami és anyu is nagyon maguk alatt voltak, olyannyira, hogy két éven belül mindkettejüket el kellett temetnünk. Maradt nekem a tesvérem, apám és az ő szülei. Zsolttal mindketten nagyon érzékenyek voltunk és szomorúak. Isten lett a mi mencsvárunk, az ő szeretete mentett meg minket a teljes összeomlástól.

-És ezért neki szenteltétek az életeteket -fejeztem be a mondatát, mire Dénes csak bólintott -Milyen megható történet. Köszönöm, hogy elmesélted. -Nem válaszolt, csak ismét bólintott, majd felkelt az asztaltól. Szemeimmel követtem a mozdulatait. Az egyik szekrémyhez lépett és kivett belőle egy csészét.

-Kérsz kávét? -kérdezte anélkül, hogy megfordult volna.

-Nem. Köszönöm.

Újabb néma csend következett. Dénes töltött a csészéjébe kávét, tett bele cukrot, picit megkeverte, majd a mikróba tette. A másodpercek lassan teltek, ami láthatóan őt is zavarta. Leállította a melegítést, kivette a kávéját és azt kevergetve újra leült velem szembe.

-Bár először nem akartam, de most mégis örülök, hogy elmeséltem ezt neked. Kevés emberrel osztottam meg ezeket a fájdalmas emlékeket.

-Remélem nem sértődsz meg, de én azt gondoltam korábban, hogy egy lány miatt lettél pap.

-Ne nevettes -mosolyodott el -Életembe nem találkoztam még olyan plébánossal, aki egy szerelmi csalódás végett fogadott cölibátust.

-Oké, ezt értem. De azt őszintén szólva nem tudom felfogni, hogy egy fiatal férfi hogy mondhat le a szerelemről. Mindent elsöprő szerelmet csak ritkán érez ember, és Isten nem állhat a szerelmesek közé, hiszen a szerelem is a szeretet egyik fajtája.

-Ha engem megtalált volna az a ,,mindent elsöprő szerelem" lehetséges, hogy nem lettem volna plébános, de mikor fiatal voltam, senki iránt nem éreztem olyat. Te vagy az....

Dénes beszéd közbe, hirtelen leállt. Csak nézett rám, de nem folytatta a mondandóját. Pedig engem mindennél jobban érdekelt, hogy mit gondolt. Akartam tudni a gondolatait, az érzéseit.

-Igen, figyelek. Mond nyugodtan. Mi vagyok én? -fagattam, mire mondott valamit hang nélkül majd megköszörülte a torkát.

-Khm. Azt hiszem jobb lenne, ha mennél. Sok dolgom van, és muszáj lenne neki állnom.

-Rendben, megyek. Nem akarlak zavarni. Legyen szép napod -köszöntem el és egyedül útnak indultam. Jártam már elégszer a plébánián, így egyedül is kitaláltam. Szomorú voltam, hogy Dénes ilyen hirtelen akart megszabadulni tőlem, de megértettem, hogy az ebéddel és a fecsegéssel elhúztuk az időt, sőt több kényes témát is érintettünk.

Sziasztok!
Már csak 10 rész van vissza, ha minden jól megy még ebbe a hónapba megtudhatjátok a történetük végét.