Marc viselkedése cseppet sem javított a kapcsolatotokon. Miután többször is sikerült a megnyerő stílusával elkápráztatnia, úgy érezted nem bírod tovább. Az elmúlt napokban csak azon gondolkodtál, miként szakíthatnál Stevennel olymódon, hogy közben ne bántsd meg. És mégis rettenetes érzés volt arra gondolni, hogy ilyen hamar megszakítanátok a kapcsolatot, mert még mindig kedvelted őt. Csak Marc ne próbálna úgy viselkedni, mint egy tahó.
Ezt az elhidegülést már Steven is megtapasztalta, és csak az jutott eszébe, hogy minden baj okozója Marc Spector. Szeretett volna dühösen nekiesni, de erre természeténél fogva nem volt képes.
- Könyörgöm, légy vele kedves! - mondta a tükörbe. - Ma átjön. És nem akarom, hogy...
- Nem fogok megszólalni, nyugodtan andaloghatsz vele kedvedre.
- És ami múltkor történt? Miattad... elveszítem őt.
- Én mindent elmondtam neki, és nem tudja ehhez tartani magát. Ő találta meg a szkarabeuszt, mert túlságosan kíváncsi.
- Mikor lesz ennek vége? Mondd Marc, mikor? - kérdezte kétségbeesetten.
- Nem kell bepánikolni.
- De félek, mert mindent elrontasz. Mégis mi a bajod vele? T/N mindig olyan kedves és figyelmes, odaadó...
- Nekem nem kell mondani, én is tudom milyen ember.
- Akkor nem tudnád visszafogni magad? - próbált még valami utolsó reménysugárba kapaszkodni, de ekkor csengettél. - Marc, ha miattad...
- Nyisd már ki neki! Így is nyolc zár van az ajtón, ne várakoztasd meg!
Marc hallgatott az alterére, és nyomban az ajtóhoz szaladt. Még látatlanba megigazította sötét hullámos tincseit, de azok így is rendetlenül álltak. Ismét csak a világos felsőjét vette fel, és ártatlanul mosolygott, miközben a szemei valami naiv szerelmet sugároztak. Ahogy ott álltál egyhelyben, két kezeddel a táskádat szorongatva, csak nehezen tudtál vele szemkontaktust létesíteni. Neked is ugyanúgy fájt, de próbáltál észszerű lenni. Sötét szoknyád meglibbent, ahogy beléptél az ajtón, Steven pedig várt, még elég messze kerülsz tőle és ismét a tükörbe bámult. Remélte, Marc nem készül semmire.
