Marvel Oneshots

Bónusz fejezet #2

Megint én, megint nem rendes résszel. :)

Ez le fog hozni az életről. 
Nem azért, csak szólni akartam. Lehet valakinek ez lesz a kedvence. (ne legyen ez a  kedvenced!)

Van, hogy ki akarok magamból erőszakolni néhány részt, de nem lehet úgy írni, hogy nincs ihleted, vagy valami olyan érzés, amit szavakba tudnál önteni. Én voltam akkora szerencsecsomag, hogy akkor is erőltettem, ha nem ment. (Lol nem akartam, hogy elfelejtsenek az emberek, csak mert válságban vagyok :))) )

Mindemellett talán már többen észrevették, főleg azok, akik minden részt elolvasnak, hogy egyes részek igen... bensőségesek bizonyos szempontból. Vannak konkrétan olyan részek/fejezetek amik körülölelik életem egy-egy pontját. Úgy érzem ettől sokkal közelebb állok az íráshoz, és ezért is hozok nagyon kevés részt. Mert természetesen létezik az a variáció is, ahol heti 2x dobok ki 500 szavas semmiségeket, de úgy érzem, ha nem tudok azonosulni vele, vagy nem érzem magaménak, akkor nincs is értelme ezt az egészet csinálni. És én szeretem ezt a formátumot, nem érdekel ki mit mond. xD 

Most viszont cseppet sem a vidám részek, vagy vicces fejezetek kerülnek tálalásra.

>>>> Bucky 3. részlet <<<<

Kontextus: Ha olvastad a Bucky 3. részét, akkor tudod, hogy van az a jelenet, mikor Nat és Clint meglátogatja T/N-t a lakásán. Ezt onnan vágtam ki. Kicsit talán sok volt a *dráma*.

- Azt hittem... azt hittem túlteszem magam ezen. Hogy senki sem akar szeretni, hogy nem akarnak a barátaim lenni...

- Nyugodj meg kérlek!

- De az olyanok mint én... mindig magányosak maradnak! - törölted el a könnyeidet, miközben Nat a kezed után nyúlt. - Senkinek sem kellünk. Nem vagyok erős, gyenge vagyok. És tudod, hogy a gyengék mindig elbuknak!

- Nem, nem, én itt vagyok. És nem buksz el.

- Utálok folyton egyedül lenni. Hogy mindenki csak kihasznál. Hogy senkit sem érdekel, mire gondolok. Olyan rohadt nehéz így élni. - húztad össze magad a fotelban.

Natnak fogalma sem volt, hogyan vigasztaljon, így Clint segítségét kérte, aki nyomban felállt. Felsegítettek a fotelből. Könnyed nyálad szinte egybefolyt. De ők szorosan megöleltek, hogy ne érezd magad egyedül. Mégis. Olyan érzés volt, mintha üres lenne, nem lenne őszinte. Sosem volt még egy ölelés ennyire érzelemmentes. Kényszerből jött. És ez még rosszabbul esett. Natasha hiába próbálkozott, kereste a szavakat, nem tudta mit kellene tennie. Mindig is jó barátként hivatkozott rád, mikor elveszett, mindig talált nálad menedéket. Vele nevethettél, és most vele is sírhattál.

- Nyugodj meg kérlek! - simogatta meg a hátad.

- Miért érdemlem mindig ezt? - kérdezted.

- Túl nagy a szíved T/N. - tűrte el a hajadat, mikor rá néztél.

- Rossz ember lennék? - tettél fel egyre bonyolultabb kérdéseket. - Segíteni akarok, segítek is... Akkor miért?

- Nem tudom. - vallotta be. - De nem vagy rossz ember. Az a szint nem itt kezdődik.

- Akkor miért maradok folyton egyedül?

- Nem tudom.

Natashának elfogytak a szavai. Nem volt ehhez elég okos, hogy megfejtse miért történnek így a dolgok. Főleg, mert ez a te asztalod volt. Állandóan az élet nagy kérdéseit fejtegetted, hamar rájöttél dolgokra, de úgy néz ki magaddal szemben már nehezebb volt válaszokat találni.