The Happiest Years

22. Fejezet

Anya nem tudott normális magyarázatot adni arra, hogy miért nem Cassidy jött át hozzánk, mikor át kellett mennünk vigyázni rá. Jobban mondva nekem, Peggy társaságában. A húgom próbált üzletelni a helyszínt illetően, de a kérelme süket fülekre talált. "Mindenki nagyon aggódik mostanában". "Nem haltok bele ha ti mentek át". Mindenki aggódik, de drága édesanyánk szerint Mrs. Lawson természetesen mindenki másnál is jobban, így alkudozásról szó sem lehetett. Mintha olyan sok hátránya származna egy sorozatgyilkosnak abból, hogy nem a mi házunkban tartózkodunk. Mindkét ház azt sugallja "Gazdagok vagyunk, gyere be és rabolj ki!". De ezt persze én nem érthettem. Csak egy éretlen 17 éves voltam. Na meg, persze sokkal biztonságosabb egy olyan tinire bízni a gyerekedet akit alig néhány hónapja ismertél meg, mint szabaddá tenni magadat, hogy te tudj vele lenni. Vagy akár a saját bátyja! Egek, még Lawsonék is túl nyámnyilának tartanak ahhoz, hogy baltás gyilkos legyek.

Nem terveztem felfedezni a házukat, de valamivel mégiscsak le kellett foglalni Peggyéket – jobban mondva Cassidyt. A bújócskából pedig nem engedett, bizonyára nagy önbizalma volt a hazai terep miatt. Bármi áron megverni Peggyt! Gondolom ez volt a cél, a húgom viszont nem igazán értékelte. Érdekelni sem igazán érdekelte volna, de ki nem állhatta, ha valaki le akarja győzni. Én pedig belecsöppentem két kilenc éves versengésébe. Nem így akartam tölteni a szabadidőmet.

Amíg tudtam, természetesen inkább asztali tevékenységekkel foglaltam le őket. Az idő nagyobb része ezzel telt el, és már teljes nyugalommal töltött el, hogy Cole nem is olyan sokára hazaér. És akkor hazamehetek. Mehetünk. És imádkozhatok, hogy többet ne kérjenek fel bébiszitterkedni – vagy legalábbis ne ingyen!

A Lawson ház is emeletes volt, pont, mint a miénk. A folyosókon végigsétálva megnéztem az összes oda kirakott képet. Annyira tipikus, annyira átlagos képek voltak. Szinte már a sajátjainkat láttam bennük. Mindig éreztem feléjük egy kicsi ellenszenvet... talán csak Cole erős személyisége miatt ítélkeztem az egész család felett, nem tudom. De a fotók csak azt mutatták, hogy semmiben sem különböznek tőlünk. Ettől pedig kicsit el is szégyelltem magam. Végül is, biztosan sokkal több közös van bennünk Coleal mint amire eddig rájöttem, de nem akartam nyitni felé. Miért is akartam volna? Néha már attól el akartam takarni magamat ahogyan rámnézett, pedig tetőtől talpig fel voltam öltözve. De akkor még Mike is velem volt. És most... most egyedül voltam. Hetek óta, reménytelenül. Hiányzott. A fenébe is, borzasztóan hiányzott, de nem bírtam tenni semmit. Még csak felém sem nézett. Hogyan hitethetném el magammal, hogy szüksége van rám, ha úgy éreztem távol akar tartani magától?

Szóval... miért ne?

Miután zajt hallottam az emeletről, egyből ott kezdtem keresni a két kilenc évest. Kicsit unfair volt, hogy körbevezetés nélkül ugrasztottak a mélyvízbe, de nem volt mit tenni. Ahhoz, hogy játékszabályt módosítsunk, szintén meg kellett találnom őket.

Óvatosan nyitottam be az egyik szobába, ahonnan úgy véltem kiszűrődhetett az előbbi zaj, a mindössze behajtott ajtó miatt. Egy hálószoba volt, az első gondolatom pedig egyből az volt, hogy még az enyém sem ennyire rendezett. Talán csak azért, mert nekem volt 17 évem beélni és dekorálni. Lawsonéknak csupán még csak néhány hónapjuk volt erre.

Halk léptekkel jártam körbe a szobát, pontosan úgy, ahogy az emberek azt idegen helyen szokták tenni. Magamhoz húztam a karjaimat, hogy véletlen se nyúljak semmihez. Benéztem az asztal alá, a szekrényekhez viszont nem mertem nyúlni. Valahogy nem éreztem késztetést arra, hogy meglássam valamelyik családtag alsóneműit. Letérdeltem az ágy mellé, és benéztem a bútor alá. Már-már teljesen el is hitettem magammal, hogy ott lesz legalább az egyikük azoknak akiket keresek. Bőröndökön és táskákon kívül viszont semmit nem találtam.