The Happiest Years

14. Fejezet

Talán sikítottam, talán nem. Igazából én sem vagyok biztos benne. Olyan gyorsan történt minden. A zseblámpák kialudtak, és még valahogy az ajtó alatt beszűrődő fény sem segített abban, hogy ne maradjunk vak sötétben. A hirtelen lehűlt levegő rosszabb lett, szinte januári hideg vett minket körül. Esküdni mertem volna rá, hogy egy pillanatra mintha valamiféle szél is megcsapott volna engem, de miután valamelyik srác elkapta a karomat és hátrébb húzott, erre nem igazán tudtam reagálni azon kívül, hogy kirázott a hideg. Mikor pedig már minden porcikám arra késztetett hogy fussak, a zseblámpák újra világítani kezdtek.

Bár az enyém a földön kötött ki, Mikenak a kezében maradt. Azt hittem életem legszörnyűbb dolgát fogom látni a doboznál, de semmi sem volt ott. Csak egy élettelen robot. Megkönnyebbültem, de egyben feszültebb is lettem.

Sem én, sem a srácok nem tudtunk normális magyarázatot találni erre. Szellemnek hívni viszont olyan... gyerekesnek tűnt. Nem tudtam elhinni, hogy tényleg valami természetfeletti lenne a dologban, mert sosem hittem bennük igazán. De az a hely, az a robot teljesen összezavart.

Próbáltunk keresni valamit. Hogy mit? Én sem tudom, és valószínűleg a srácok sem. Csak valamit, hogy magyarázatot kapjunk a furcsa dolgokra abban az istenverte raktárban. De semmi. A robot élettelen volt. Az árnyék nem bukkant fel, a zseblámpák működtek, és a levegő kezdett újra felmelegedni. Mintha Charlie sosem lett volna ott. De lehetséges egyáltalán, hogy tényleg ő legyen?

Többet nem mentünk a raktár közelébe. Persze, időnként amikor sikerült találkoznunk felmerült a téma, de Mike szerint azóta semmi furcsa dolog nem történt az étteremben. Úgy tűnt végigdolgozza az egész nyarat. Egyébként esküdni mertem volna rá, hogy nem is mert a raktár közelébe menni, egyedül biztosan nem. Vagy csak én vagyok túlságosan beszari, amit igazol a tény, hogy rengetegszer áthívtam Peggyt az én szobámba aludni, "testvéri pizsamaparti" címszó alatt. Persze sem neki, sem anyáéknak nem szóltam a szellememről. Peggy pedig szívesen megosztotta velem az aktuális cicaharcokat a barátnőivel, szóval úgy tűnt, nem bánja a társaságomat.

Bár néhány este még mindig magamra hozom a frászt, de nyár végére sikerült végre lenyugtatnom magamat a témával kapcsolatban. Elkezdtem készülni a következő tanévre, és ez sikeresen lefoglalt napközben. A harmadik jó év lesz, érzem!

– Peggy – Kopogtam a húgom ajtaján – Peggy add már vissza a fésűmet!

– Azt mondtad használhatom! – Kiabált vissza nekem az ajtó túlsó oldaláról.

– Egy szóval sem mondtam ezt, anya nyomta a kezedbe, hogy használd azt!

– Az nem az én hibám!

– Talán ha nem hetente egyszer fésülködnél, akkor nem törne el a sajátod! – Kiabáltam, miközben mégegyszer rácsaptam az ajtajára.

– Lányok! Mi ez a veszekedés? – Hallottam meg apát amint feljön mögöttem a lépcsőn, de túl mérges voltam abban a pillanatban, hogy elmagyarázhassak neki mindent. Ráadásul úgyis tudtam, hogy nekem van igazam, szóval nem volt szükségem az igazságosztásra.

– Add már vissza a rohadt fésűmet! – Kiabáltam tovább a húgommal.

– Jennie! – Szólt rám apa, mire mérgesen hátrapördültem.

– Apa! – Már kezdtem volna a panaszkodást, mikor a csengő megszólalt, anya pedig felkiáltott a földszintről.

– Lányok! Itt vannak, gyertek már!

– Peggy! – Kiabáltam újra a húgomnak, az ajtó felé fordítva a fejemet.

– Ne ordibálj már! – Nyitotta ki az ajtaját a húgom, kezében a fésűmmel. – Nesze!