The Happiest Years

25. Fejezet

Egyszerre volt valahol, és sehol. Nem tudta volna azt mondani, hogy a semmiben volt. Nem, nagyon is volt valahol. De akármerre ment, nem érzett és nem látott semmit, csak tömény sötétség vette körbe. Mintha az érzékei becsapták volna. Vajon megvakult? Megsüketült? Kétségbeesetten próbált hallani valamit, de semmi sem ért el hozzá, és csupán a füle csengése ölelte körbe őt, mint valami gyenge vígasz, hogy még van valami, amit érzékelhet. De a talaj, ó, a talaj! Egyszerre emelkedett és zuhant, próbált valami biztos pontot találni ebben a káoszos, üres sötétségben. Belélegezte a feketét, érezte az üresség ízét, de hiába fulladozott tőlük, se nem kapott segítséget, se nem halt meg. Valami borzasztóan nyomta a mellkasát, a végtagjai pedig legalább annyira fagyosak voltak, mint a tér, ami körülvette őt. És csak zuhant, és emelkedett, és zuhant...

Aztán egyszerre csak megkapaszkodott valamiben. Egy hangban. Egy apró zaj, ami megtörte a folyamatos zúgást. Halk volt, gyenge, és megtört. De elég ahhoz, hogy Cole belekapaszkodhasson. Megragadta, és nem engedte el. Az ürességben visszhangzott a nyöszörgés, az apró szipogások. És ahogy Cole egyre közelebb ért hozzá, a nyöszörgés átalakult zokogássá, a szipogás pedig levegőért kapkodássá. Mintha egyre erősebb lett volna a visszhang. Vagy talán csak Cole ért egyre közelebb hozzá. De mire kirajzolódott előtte egy alak, már minden porcikája sikoltozott, hogy álljon meg. Forduljon vissza. Minden egyes szőrszála felállt, ahogy földbe gyökerezett lábbal figyelte a görnyedt alakot a sötétségben. Csak egy gyenge, sárga fény világította meg, épphogy csak a sziluettjét felfedve. Cole próbálta beazonosítani honnan ered a fény, de nem volt forrása. Talán maga az alak ragyogott. Talán rá kellett rátalálnia.

– Cassie? – Szólta reszkető hangon.

De amíg az alak betöltött mindent a hangjával, Cole szavát mintha beitta volna a sötétség. Mintha csak egy kívülálló lenne, egy betolakodó, aki nem zavarhatja meg az itt tartózkodókat.

Újra elismételte a nevet, és ezúttal néhány lépéssel közelebb is merészkedett a kuporgó alakhoz. A zokogás mintha kicsit alábbhagyott volna. Még a visszhang is visszahúzódott. De az időnkénti fájdalmas nyöszörgés nem múlt. Cole ismerte ezt a hangot. Mindent ismert a húgával kapcsolatban.

Mint egy imát, úgy ismételgette a húga nevét, miközben letérdelt az alak elé. Látni akarta őt újra, tudni akarta hol van, biztonságot akart neki nyújtani. Ott volt előtte, és mégis alig látta őt. A sárga megvilágítás alig adott félhomályra elegendő fényt.

– Hol vagy? Érted megyek Cassie, mondd el hol vagy! Ígérem, hogy apáék nem lesznek rád dühösek! Megvédelek, tudod, hogy mindig megvédelek!

Cassidy pedig ekkor elhallgatott. Cole nagyot nyelt, ahogy az előtte ücsörgő árnyék teljesen ledermedt. Várta, hogy a füle csengése újra visszatérjen, de mintha még attól is megfosztották volna. Kirázta a hideg azokban az óráknak tűnő pillanatokban, mikor semmit sem érzett, csak a húga sziluettjét látta maga előtt. Aztán hirtelenjében meghallotta. Mintha a messzi távolban zene szólna. Nem valami évszázadokkal ezelőtti, kísérteties dallam... annyira ismerős volt Colenak, hogy esküdni mert volna arra, hogy hallotta már valamikor a rádióban. De mintha ezernyi fal választotta volna el a forrástól. Mikor újra az előtte lévő alakra kezdett koncentrálni, új érzékszerve lendült működésbe. Pizza illata csapta meg az orrát. Szinte még a gyomra is belekordult, de nem volt ideje reagálni rá, mert veszélyesen kezdett hűlni körülötte a levegő.

Ahogy ide-oda kapkodta a fejét, a tér mintha kezdett volna világosabb lenni. A sárga fény ami eddig csak a húga sziluettjét világította meg, most mindenhová elért. Asztalokat kezdett felfedezni. A zene hangosabb lett, de mégis elnyomta valamiféle csilingelés... játékgépek. Lufik, némi konfetti a földön, partisapkák az asztalokon. Itt-ott kisebb gyerekek szaladgáltak, máshol pedig tízenévesek beszélgettek nagy hanggal. A színpad, ahol az animatronikoknak kellett volna előadniuk, teljesen üres volt. Cole el tudta volna hányni magát, ahogy lassan elkezdte felismerni a helyet.