The Happiest Years

41. Fejezet

A ház már évek óta üresen kongott. Régi, megkopott bútorok álldogáltak örök némaságba burkolva. Egyedüli barátaik a közöttük ezernyi pókhálót megszőtt pókok voltak. Ezért is volt meglepő, amikor az ajtó nyikorogva kitárult. Mintha az épület ásított volna egy hatalmasat.

A nő óvatos léptekkel vonult be. Mintha a ropogó parketta bármelyik pillanatban beszakadhatna alatta. Többször is körbenézett, hátha az emlékek hátbatámadják őt. Nagy sóhajjal tette le a gyerekhordozót a földre, de egy tapodtat sem mozdult.

A mögötte éppen a küszöböt átlépő férfi viszont nem hallgatta el a meglepettségét.

– Azt hittem legalább élhetőbb állapotban van. – mondta, a nő mögé lépve.

Odakintről hideg levegő süvített be a nyitott ajtón keresztül. A már amúgy is elég hűvös épület méginkább fagyos lett.

A karcsú nő indulatosan fordult a férfi felé.

– Sajnálom hogy a nagyszüleim nem tartották kordában a házat holtukban, hogy neked megfeleljen.

A másik elhallgatott egy pillanatra. Talán időt adott neki a lenyugvásra.

– Te is tudod, hogy nem így értettem. – A hangja lágy volt, hívogató. Mégis távoli.

A nő inkább elfordította a fejét. Nem akart ránézni. Minden egyes vele töltött pillanatban saját magával kellett megküzdenie.

– Clara – Szólította. Nem érkezett válasz. Még csak sem mozdult. A karjai görcsösen feszültek a mellkasa előtt. – Clara... – Ismételte önmagát, és egy lépést tett felé.

De a nő ekkor megmozdult, és elé emelte a kezét. Egy lépést se tovább.

– Ne becézgess. – szűrte ki a fogai közül.

A férfi megállt, de kimerülten oldalra biccentette a fejét.

– Van egy gyerekünk, de neked az a problémád hogy becézlek?

– Ha rajtam múlt volna, a becézés lenne az egyetlen problémám.

– De most már itt van. – legyintett a hordozó felé – Ezen vállfa már nem segít.

– Ne nézz hülyének – A nő enyhén hátrabillentette a fejét. Még úgy is lenézett rá, hogy a férfi magasabb volt nála. – Pont ezért vagyok most itt. Nem ahol lennem kéne.

– És én is azért vagyok itt, hogy segítsek.

– Ez elég alap dolog lenne az után amit csináltál. De nekem elég lenne a pénzed is, rád nem igazán van szükségem. Amúgy is csak azért vagy most itt, mert a menyasszonyod kidobott. Egy pillanatra se tegyél úgy, mintha önszántadból választottál volna engem.

A férfi idegesen végigsimított az arcán.

– Úgy beszélsz, mintha te semmit sem akartál volna abból ami történt.

– Ezt – mutatott indulatosan a hordozóra – ezt nem akartam.

– De már itt van – nyomatékosította újra – Vagy talán örökké emiatt szeretnél panaszkodni?

Clarabelle erre elhallgatott. Bár még bőven lett volna mit mondania... de mindegyik a tönkretett életéhez fűződött. Így aztán csendben maradt. Sosem fog igazat adni neki.

A férfi féloldalasan az ajtó felé fordult.

– Gyere – szólta – Foglalok szobát abban a motelban. Itt mégsem maradhattok.

– Mármint te nem maradhatsz.

– Mi nem maradhatunk. – Egy apró szünetet tartott, mielőtt folytatta volna. – Közben mesélhetnél a fiamról.