The Happiest Years

20. Fejezet

Az iskola folyosója megtelt fel-alá rohanó diákokkal. Egyesek már most órára siettek, vagy éppen a szekrényükhöz igyekeztek bőszen, míg mások inkább feltartották őket, és az út közepén állva, esetleg a szekrényeknek dőlve állták útját mindenki másnak.

Mindig is utáltam a folyosón egymás szájában matató párokat. Főleg, ha az én utamban csinálták. Márpedig ez elég gyakran előfordult, tekintve, hogy jelentéktelen voltam. De most, Roni Wiltonnal és Nicholas, avagy Cole Lawsonnal az oldalamon, nem csak hogy nem álltak az utamba, még ki is kerültek. Csak most vettem észre, hogy olyan lettem, akire régen mindig is féltékeny voltam. Népszerű. Szinte mindenki ismert látásból. Mégha csak úgy is, mint a ribanc aki magánórákat ad. Bár undorodtam attól amit egyesek elképzeltek rólam, nem tudtam ellene mit tenni. Főleg, miután észrevettem Cole hogyan néz rám néha. Akaratlanul is pletykák kereszttüzébe kerültem, és nem úgy tűnt, hogy ez Colet különösebben izgatta volna. Ugyan miért is izgatná? Őt menőnek tartják az ilyenekért. Pont, mint Jeremyt.

Hetek teltek el. Feladtam, hogy Mike a semmiből újra odajöjjön hozzám, és beszéljen velem. Nem arról ami történt. Bármi másról. Utáltam bevallani, hogy ekkora hatással volt rám a hiánya, de így volt. És már a tavasz előtti énem apró boldogságai is mintha megszűntek volna létezni... nem kezdtem el tanulni, vagy plusz munkát végezni, ha nem volt mit csinálnom. Egyszerűen csak unatkozni kezdtem. Már nem kötöttek le a régi dolgok, de az újak eltűntek. Néha úgy éreztem, mintha egy véget nem érő spirálba kerültem volna. Egy üres, magányos spirálba.

Jól elvoltam Ronival, Coleal és a haverjaikkal, de közel sem volt ugyanolyan, mint Mike, Jeremy, Derrick és Bruce társasága. Nem éreztem magam olyan jól, de azért talán kezdtem megszokni. Lassan. Nem is volt más választásom.

Hetekkel ezelőtt már magam sem tudtam mennyi idő telt el úgy, hogy egyáltalán nem láttam Mikeot az iskolában. Jeremy azt mondta amikor a baleset hetén láttam csak szerencsém volt, mert csak az igazgatóhoz ment be. Szerencsém, persze. Azt kívántam bár ne történt volna így. Mert amikor hetek után újra felbukkant, már a közelembe sem jött. Én pedig nem mertem zavarni. Nem akartam, hogy megint úgy nézzen rám, mint aznap. Nem tudtam elviselni, hogy pont Mike mellett érezzem magam olyan kicsinek, miközben eddig mindig miatta éreztem magam jobban a saját bőrömben. Hiszen gáz vagyok, egy stréber, még a kötéshez is jobban értek mint bármi máshoz amihez a korombeli lányoknak kéne, de Mike, Michael Afton, mégis mindig az én társaságomban volt. Akkor valamit mégiscsak jól csináltam, nem? Hát, mióta elment, már ebben sem voltam biztos.

De ha ő nem lett volna, talán Cole sem állt volna most szóba velem. Talán Mike csak egy futó kalandnak lett megírva. De amikor Mike nézett rám mindig izgatott lettem, és amikor Cole tette ugyanezt... rosszul éreztem magam, amiért nem jött be úgy a figyelme, mint kellett volna. Körülöttem mindenki vágyott rá. Mi baj volt akkor velem? Így aztán a hosszú hetek alatt próbáltam elhitetni magammal, hogy jól esik Cole figyelme. És vagy tényleg kezdett jól esni, vagy sikerült bedőlnöm a saját hazugságaimnak. Vagy talán csak túlságosan magányos voltam. De legalább elterelődött a figyelmem.

Jeremy ma megy el a városból. Valószínűleg ezzel mindenki tisztában volt, de senkit sem hallottam erről beszélni. Viszont kifejezetten többször terelődött a tekintetem Mike irányába, mikor megláttam az iskola különböző pontjain. Gondoltam hogy érezhet ezzel kapcsolatban, elvégre mégiscsak legjobb barátok Jeremyvel. És most, hogy elmegy, mikor Mike ilyen állapotban van...

Emlékeztem, hogy mit kért tőlem Jeremy. Tisztában voltam vele, hogy segítenem kell neki. Akartam is. Őszintén, akartam. De valahogy mégsem ment. Nem tudtam rávenni magamat, hogy odamenjek hozzá. Folyamatosan lepörgött előttem a legutolsó beszélgetésünk, és nem tudtam nem arra gondolni, hogy hogyha odamennék hozzá, csak zavarnám. Elvégre Jeremy nagyon régóta ismerte őt. Soha nem tudnám pótolni a helyét. Nem hibáztattam Mikeot, amiért lerázott. De attól még fájt, és azóta sem mertem megközelíteni őt. Sőt, ez talán még rosszabb is lett, ahogy teltek a napok. Hiszen ő sem keresett engem, és ettől úgy éreztem nagyon is komolyan gondolta amit mondott. Szóval, mégis honnan tudjam mit kéne tennem?