The Happiest Years

21. Fejezet

Az utcák megteltek a különböző rémisztő, illetve kevésbé rémisztő jelmezekbe bújt gyerekekkel. Házról házra járva gyűjtötték a csokit, és csodálták meg a kerteket díszítő halloweeni kiegészítőket.

Ami a mi házunkat illette, nem igazán volt feldíszítve. Igen, ki voltak rakva azok amik minden évben ki szoktak kerülni, és néhány töklámpás is helyet kapott az ajtó mellett, de nem volt semmi extra benne. De ez engem már nem zavart. Mindig is szerettem a Halloweent, hiszen mint szinte minden gyerek, oda-vissza voltam a csokiért. Ezen a napon pedig mindig annyit ehettem belőle, amíg már rosszul nem lettem tőle. Úgy tűnt ez anyáékat sem zavarta, tekintve, hogy utána hónapokig rá sem bírtam nézni egy édességre sem. De már ez is valahogy más lett. Talán csak mert idősebb lettem, de nem élveztem annyira, mint régen.

Ettől függetlenül a húgomat el kellett kísérnem a gyűjtögetésére. Mindig is biztonságos környék volt a miénk, de az eltűnések után anyáék nem akartak kockáztatni, amit meg is értettem. Csak hát, Peggy is inkább lett volna egyedül a barátaival, és nekem sem volt sok kedvem az utcákat járni. Megint elkezdődött anya miért-nem-mész-ki-a-szobádból szövegelése, de nem tudtam mit kezdeni vele. Rosszul voltam miután Mike eltávolodott, Jeremy pedig elment, és nem tudtam mi segíthetne ezen.

– Menő jelmez. – Hallottam meg bal oldalról egy ismerős hangot.

Colet láttam felénk közeledni, a megszokott elbűvölő mosollyal az arcán.

– Ó, hogy ez? – Lenéztem magamra. – Boszorkány. Már negyedik éve, megszakítás nélkül!

Egy apró, mégis drámai meghajlást produkáltam.

Bár a hosszú orr és a ragyák már lemaradtak a jelmezemről, a fekete ruhám és a kalapom még mindig teljesen jó volt rám. Bár, már a megszokott seprűt is elfelejtettem magammal hozni. Inkább depressziós jótündér voltam, mint boszorkány.

– Nagyon szenvedélyes vagy akkor ezzel a jelmezeddel kapcsolatban.

Mellém szegődve sétált a húgom után. Vagyis valószínűleg engem követett, de én a húgomat követtem, szóval...

– Hát, a boszorkányok valójában bölcs nők voltak, csak a férfiaknak ez nem tetszett. Szóval igen, szeretek boszorkány lenni! – Kihúztam magamat.

– Aranyos, hogy ilyen haszontalan dolgokról beszélsz ennyire lelkesen. És egyben megrémiszt, mert nem túloztak azzal, hogy stréber vagy.

Sértődötten néztem fel rá, és azt kívántam bár alacsonyabb lenne nálam, hogy lenézhessek rá. Aztán inkább mérges lettem.

– És te minek öltöztél? Kertvárosi gazdag seggfejnek?

A kérdésem amúgy is jogos volt, mivel abszolút nem láttam, hogy jelmezben lenne. Habár mivel a szemem sarkában néha feltűnt a húga, gondoltam, hogy valószínűleg ő is csak a testvérét kíséri. De ne már, mennyire kell ünneprontónak lenni ahhoz, hogy még egy olyan bugyuta jelmezt se vegyen fel mint ami rajtam van?

– Igen, valami olyasmi volt a cél. – Ő is lenézett magára, mintha meg akarna bizonyosodni arról, mi van rajta.

Felvontam a szemöldökömet, és enyhe fejrázással újra a húgomat kezdtem szugerálni. Nem tudtam mit mondani neki. Néha jól éreztem magam vele, néha pedig legszívesebben megfojtottam volna egy kanál vízben. Vagy ha nem őt, magamat. De gondoltam ezek normális reakciók a Cole fajta emberek közelében.

Különben is, akaratlanul is el kellett őt viselnem. Nem csak a suliban voltam állandóan a közelében, hanem néha még szabadidőmben is. Az anyám és az övé úgy tűnt elég jól kijönnek egymással, így aztán egymás mellett ragadtunk. Az enyém még ki is jelentette, hogy töltsek több időt vele. Hogy csak azt akarta, hogy szocializálódjak, vagy kerítőt próbált játszani azt nem tudom, és nem is izgat. Nem mintha valaha képes lett volna normálisan keríteni. Akárhányszor váltottam két szót egy fiúval, ő elképzelt nekem egy teljes életet vele, de a csoda általában két hónapig tartott, aztán feladta, vagy váltott valaki másra. Mintha nem bízna abban, hogy valaha képes lennék magamtól is felépíteni egy életet. A legrosszabb, hogy már akkor is csinálta amikor Peggy féle idős voltam. De a húgom valamiért megússza ezt a fajta kezelést. Még az anyám is gáznak tart.