The Happiest Years

39. Fejezet

George Lawson napokig nem beszélt. Egy hang sem hagyta el a torkát, miután szembesítették azzal, ami történt. Nem beszélt, nem hallott, nem látott. Legalábbis nem reagált. Egy hétbe telt, mire Cole újra meghallotta az apja hangját. Esküdni mert volna arra, hogy zokogott. Tompán, zárt ajtók mögött, a szobájában. De legalább végre csinált valamit.

Bár a néma napok elteltek, az idő egyre forróbb lett, a szeptember pedig közeledett, George így sem lett jobban. Egész nap csak csendben ült a foteljében. Néha a falat nézte. Néha be volt kapcsolva a tévé is. Cole próbált beszélni vele. De a szavai mintha el sem értek volna hozzá. Miután egyedül kellett megszerveznie egy temetést, teljesen fel is adta. Nem úgy képzelte el az utolsó nyarát az egyetem előtt, hogy egész nap a házat tartja rendben és az apját próbálja életben tartani. Szinte nem is volt ideje gyászolni. Csak időnként kell megállnia, mert a mellkasára ül az a nyomasztó üresség, amit a fél családja hiánya hozott magával.

Cassidy azóta sem kaphatott lezárást. Cole minden másnap rémálomtól kiizzadva riad fel az éjszaka közepén, de spiritualitás ide vagy oda, egyszerűen csak nem dolgozta fel, hogy ő sincs többé. Cole legalábbis így magyarázza magának. Carmen felvállalta magáról ezt a tényt, és az egész város hülyének és betegnek tartotta. Ezek után neki sem jött meg a kedve Lorraine Warreneset játszani. A sok gyerekkori képzeletbeli barátja valahogy nem fért össze azzal, hogy már kicsiként is csak annyi képzelőereje volt, hogy állandóan azt játszotta dolgozik, vagy tanul.

Ideje volt a húgát is eltemetniük. Nem várhatják az örökkévalóságig, hogy majd betoppan az ajtón. Így aztán a mai napját ennek szervezésére tervezte szentelni. Képtelen lett volna úgy elhagyni a várost, hogy ez nincs lezárva.

Szólt az apjának hogy elmegy, mielőtt kilépett volna az ajtón. A férfi viszont egy szót sem szólva ücsörgött tovább a foteljében. Cole elgondolkodott, hogy vajon tényleg hallja-e amit mond neki ilyenkor. Muszáj volt összeszednie magát, nyár végétől már nem lesz itt senki, aki babusgassa őt. Egy pillanatra erős bűntudat támadt rá, amikor arra gondolt nem is annyira érdekli mi lesz vele. De a tény az tény, sosem állt közel az apjához. Sosem volt elég jó neki. George a tökéletességet várta el mindenkitől a családban, magát is beleértve. De csak mindenki másban volt képes észrevenni a hibákat. Utálta őt ezért. És most mégis elmegy jogot tanulni, pont mint ahogy az apja akarta. Minden ellenkezés és minden lázadás teljesen hiábavaló volt.

Amint kiért a levegőre, egyből a szájában lógott a cigaretta. Az öngyújtója viszont egyszerűen nem akart működni. Kétségbeesetten próbált egy apró lángot kicsiholni belőle, de nem engedte magát. Minden próbálkozásánál egy kicsit idegesebb lett, mire már a kocsija tetejére ütött, mikor kénytelen volt feladni. Még ezt az apróságot sem kaphatja meg, nem is érti miért csodálkozott ezen.

Autó süvített az úton a házuk irányába, ami előtt egy hangos dudálással lefékezett. A letekert ablakon Dan dugta ki a fejét.

– Lawson! – A kezét a szája mellé emelte, de nem lett ettől hangosabb.

Talán most először könnyebbült meg, hogy látja ezt a bolondot. Hosszú volt ez a nyár, és még mindig nem jár a végénél. Tett pár lépést felé.

– Téged is látni még?

– Te beszélsz? Nem láttalak a temetés óta!

Hirtelen megint ráesett a mellkasára és a vállaira az a hihetetlenül nehéz érzés. Nehezére esett egy mély levegőt venni, mielőtt folytatta volna.

– Igen, hát... más dolgom volt.

– Faszom, nem úgy értettem. Tényleg.

Nem volt mit mondania erre. Semmi gond? De, azért egy kicsit van, nem fog hazudni. De még csak meg sem bántotta ezzel. Nem igazán jutottak el hozzá a sértések az utóbbi néhány hónapban. Az egyszerű sértődések leperegnek az emberről, ha vannak nagyobb bajai is.