The Happiest Years

4. Fejezet

Anya nem tette szóvá az idegen pulcsit ami a szobámban hevert. Talán nem is nagyon érdekelte, hogy honnan van. Vagy azt hitte az enyém, és a szekrény aljáról kapartam elő. Akárhogy is, örültem, hogy nem került szóba a kirohanásom.

Reggel az első dolgaim között volt, hogy a táskámba gyömöszöltem a pulcsit. Soha nem szidtam még annál jobban magam a jegyzeteim miatt mint akkor. Mire sikerült belenyomnom abba a szerencsétlen táskába mindent, teljesen kipúposodott. Hogyha kihúzom, vissza mégegyszer nem tudom majd cipzározni.

Legnagyobb szerencsétlenségemre egész délelőtt még csak távolról sem láttam Mike-ot. Ami furcsa, hiszen a hangos baráti társasága miatt kilóméterekről hallani lehet merre járnak. Az élet már csak ilyen, amikor el akartam kerülni állandóan találkoztam vele, most meg sehol sincs.

Csendben olvastam a jegyzeteimet az ebédlőben. Bár a terem mindig zajos volt ebédidőben, az asztal ahol ülni szoktam mindig üres volt. Valószínűleg mert egyedül én ültem ott, de nem vettem magamra. Amúgy is inkább csendben olvasgatok evés közben, minthogy másokkal beszélgessek.  Ennyi idő után az ember hozzászokik a zajban tanuláshoz.

Mivel egy idő után már feladtam, hogy a pulcsit folyamatosan visszagyömöszöljem a táskámba (lehet, hogy egyszerűbb lett volna reggel bedobni a szekrényembe, de ki tudja mikor találkozok össze vele? Egyszerűbb, ha mindig kéznél van), csak ledobtam a mellettem lévő székre. A táskám nyitva hevert szintén mellettem. Mivel nem aggódom, hogy bárki le akarna ülni mellém, nyugodtan el szoktam foglalni két helyet. Hát igen, a táskám végül is mindig az ebédlőtársam.

Riadtan kaptam fel a fejemet, mikor letettek mellettem egy tálcát. Ismerős arcot pillantottam meg.

– Elhoztam a pulcsidat. – Azonnal felvettem a székről és felé nyújtottam.

Mosolyogva megköszönte és elvette tőlem, azonban ahelyett hogy tovább indult volna, leült mellém.

– Szóval most pótolod be a tegnapi kimaradásodat? – Úgy tűnt nem is tervez elmenni, mivel nekilátott az ebédjének.

– Nem, nem...! Csak gondoltam jó ötlet óra előtt átolvasni a jegyzeteimet. – Megvontam a vállamat.

Vetett egy pillantást a füzetemre.

– Hogy tudsz órán ilyen igényesen jegyzetelni? – Közelebb hajolt az asztalra pakolt cuccaimhoz.

– Az a titkom, hogy én többet figyelem a táblát, mint az ablakot. – A meglepett tekintetéből azt szűrtem le, hogy nem tudta hogy látom mennyit bámul ki az ablakon. Egyébként nem hibáztatom, én is szoktam csinálni. Csak nem órán, és én nem leszek izgatott ha történik valami apróság az udvaron.

– Van benne valami – Beismerően nézett vissza a tálcájára. – De úgysem lennék olyan jó mint te.

– Mikor kezdtek el érdekelni a jegyeid? – Egy idegen srác ült le velünk szemben az asztalhoz.

A bőre legalább olyan napbarnított volt mint Mikenak, a haja viszont sokkal világosabb az övénél. A már-már szőkének mondható barna haja kócosan lógott a zöld szemeibe, amik alatt sötét karikák húzodtak. Még távolról is látszódtak a szeplői.

– Akkor, amikor belegondoltam hogy nem akarom úgy végezni mint te és egy béna halászboltot vezetni amit az apámtól öröklök. – Mike teljesen úgy hangzott mint aki komolyan gondol minden egyes szót, de a srác csak bambán vigyorgott.

– Biztos nem emiatt a hófehérke miatt van? – Egy szigorú tekintetű lány ült le a szeplős srác mellé.

A megjegyzését nem tudtam hova tenni, de miután körbenéztem rajtunk, megértettem mit értett anya az alatt, hogy ki kéne mennem a napra. Ami azért nagy szó, mert a tavaszi napon még csak nem is lehet úgy barnulni mint nyáron. Nekik mégis sikerült.