The Happiest Years

23. Fejezet

Elért minket a decemberi hideg. Az év vége vészesen gyorsan közeledett, de a már most mindenütt felkerült karácsonyi égők vígasztaltak. Olyan volt, mintha végleg búcsút kéne intenem mindennek amit az idén átéltem, mikor a naptár átfordul 1984-re. De kicsit azért jó érzés is volt. Mintha egy új kezdetet nyitnék. Teljesen tiszta lappal. Így aztán próbáltam nem búvalbaszottnak tűnni, és mindennek a pozitív oldalát nézni.

Ezt nem is volt olyan nehéz elérnem. Cole próbálta elvonni minden figyelmemet, és én engedtem neki. Nem bántam meg. Más volt, mint Mike. Persze, hogy más, ez természetes! És talán nem is kellett volna hasonlítgatnom őket egymáshoz magamban, de ez is egyfajta vígasz volt számomra. Mások voltak, de jól éreztem magam Cole közelében. Megtanultam engedni, és lassan nyitni kezdtem. Talán Mikeal is ilyen voltam... egyszerűen csak bennem van az előítélet az olyasmi srácok felé mint ők.

De azért még mindig nehéz volt figyelmen kívül hagyni őt az órákon. Nézni, hogy a dolgozatokat már akkor feladja mikor megkapja őket. És én tényleg, annyira segítettem volna neki... de inkább elfordultam. Ha találkozott a tekintetünk, már nem láttam benne azt a csillogást, amit a nyáron. Olyan rideg volt. Olyan idegen. És volt egy olyan érzésem, hogy ő sem akarta, hogy szánakozva nézzek rá. De már nem is tudtam mit akart. Hogy érdekli-e egyáltalán valami. De az biztos volt, hogy én nem érdekeltem őt. Talán ezért is volt olyan jó Cole társaságában lennem. Ő nem félt kimutatni, hogy nagyon is szeret velem lenni.

Örültem, hogy végre eljött a hétvége. Az iskola folyosói egyre csak ürültek, ahogy mindenki hazafelé tartott a hosszú hét után. Én ezt az időt ugyanúgy Ronival töltöttem, mint minden mást, amikor alkalmam volt rá. A szekrényemben pakolásztam. Már nem hordtam haza minden egyes könyvet és füzetet minden nap.

– Csak mondd ki, hogy Lise egy kurva. – Mondta Roni, miközben nagy csattanással a szekrényeknek dőlt az enyém mellett.

– Sosem tennék ilyet! – Néztem rá elkerekedett szemekkel. – Nem fogom megalázni amiért hasonlít Jeremyre, csak ő éppen...

– Ó, maradj már, mindketten tudjuk, hogy ennek semmi köze Jeremyhez! – Vágott a szavamba. – Az a stílus, a tekintet, és maga amit mond rólad...

Felvont szemöldökkel néztem rá. Könnyen leolvasta az arcomról, hogy mire gondolok.

– Az én megjegyzéseim teljesen jogosak, és valóságon alapszanak! – Kelt a saját védelmére.

– Igen, biztosan. – Visszanéztem a szekrényembe.

El nem hittem volna, hogy egyszer így fogok beszélgetni Roni Wiltonnal. De sok dolog megváltozott tavasz óta. Főleg én.

– Lise egyszerűen csak egy ribanc, és fogalmam sincs miért nem tudod ezt beismerni. Vagy idegesítően pozitív vagy, vagy szánalmasan naív. De már engem idegesít, hogy nem csinálsz vele semmit. – Megvonta a vállát.

– Miért, mit csináljak? Nem fogok belehalni egy kis csúnyán nézésbe.

– Eláshatnánk. Sosem csíptem őt.

Mosolyogva meg akartam rázni a fejemet, de ehelyett teljesen összerándultam, és felsikkantottam, mikor valaki elkapott hátulról. Megijedtem, de a mosoly visszatért az arcomra, mikor megéreztem a már jól megjegyzett illatot.

– Cole! – Kezdtem volna leszidni őt, miközben kimásztam a karjai közül, és felé fordultam.

Ő viszont egyszerűen csak elhallgattatott egy könnyed csókkal. Hallottam, ahogy mellettem Roni felmordult.

– Fúj, undi, ne előttem! – Tartotta az arca elé a kezét. – Hé Lawson, nem anyádnak van valami temetkezési vállalata?

– Mi? De, miért? – Kérdezte összezavarodva Cole, miközben az egyik kezét a zsebébe csúsztatta. A másik látszólag kényelmesen pihent a szekrényen a fejem mellett.