The Happiest Years

30. Fejezet

Egész eddigi életem egyik legnagyobb rejtélyeibe tartozott, hogy vajon miért nem vettem észre soha sem, amikor tavasszal újra elkezdenek lombot ereszteni a fák. Elvégre ez egy lassú folyamat volt, de mindig úgy tűnt egyik napról a másikra tették meg ezt a változást. De már valamiért megtört ez a hagyomány. Vagy a fákat kezdte el nem érdekelni, hogy látom őket öltözködni, vagy egyszerűen csak több időm volt őket bámulni.

Nem kellett volna kerülnöm Colet, elvégre se ő, se én nem csináltunk semmi rosszat. Azt hiszem csak bogarat ültetett a fülembe anya tegnapi megjegyzése. Volt némi bűntudatom amiért csak úgy elkerültem őt, ugyanakkor úgy éreztem, ha nem teszem, csak anyának adnék igazat. Ami egyáltalán nem volt igaz, de kezdtem már nem csak magamtól, hanem az egész kapcsolatomtól undorodni. Amikor kicsi voltam, mindig úgy képzeltem el, hogy majd lesz egy fiú, aki őszintén, kérés nélkül fog szeretni. Magamért, a dolgokért amiket szeretek, az egész lényemért, az én szívem pedig ugyanannyira megtelik vele, és soha nem borul ki. Igaz, ez eléggé egy idealizált elképzelés volt, ráadásul azt gondoltam az első szerelmem a lélektársam lesz. De mégis, a kiskori énem erre vágyott, és nevetségesen távol állt ez az elképzelés ahhoz, ahogy most állok Coleal. Minden egyes alkalommal, mikor azon kaptam magam, hogy neheztelek rá, próbáltam elkergetni a gondolatot. Neki sokkal, sokkal nehezebb a helyzete az enyémnél. Muszáj volt vele maradnom, nem fordíthatok neki hátat pont akkor, mikor a legnagyobb szüksége van valakire. De fogalmam sem volt arról, hogy érdemes-e feláldoznom a saját lelki állapotomat érte.

Reggel busszal mentem be az iskolába. Olyan régen utaztam már vele, hogy már-már nosztalgikus volt újra rajta ülni. Amikor felszálltam észrevettem Derricket a busz hátulján, de amint elkapta a tekintetemet, ugyanúgy azonnal félrenézett, akárcsak Mike. A pontos részleteket azóta sem tudtam arról a szeptemberi hétvégéről, de abban biztos voltam, hogy mindannyiukat megviselte. És megtanultam a leckét, nem érdeklődtem utána. Sem Derrick, sem Bruce nem állt hozzám annyira közel, hogy kényelmesen beszélhessenek nekem róla. Már csak azt nézve, hogy Mike hogyan reagált a kérdéseimre is rossz ötletnek tűnt. Nem ültem Derrick mellé. De azért magamban elmormoltam egy imát, hogy remélem jobban van azóta.

Habár egy személyt egész nap kerülgettem, volt egy másik, akit viszont nagyon is meg akartam találni. De amíg az egyikük úgy tűnt szinte minden sarkon ott volt, a másik mintha felszívódott volna. Emlékeztem milyen volt, amikor még mindenhol Mikeot és a nagy hangú bandáját hallottam. És hogy mennyire idegesítettek! Valahol szomorkásan vicces volt, mennyire visszavágytam egy olyan időbe, amit utáltam. Nem vallottam be magamnak akkoriban, hogy irigy voltam rájuk, és lám, csak most jöttem rá, hogy a rossz dolgot irigyeltem annyira, mert már én is egy nagy hangú társaság csendes tagja lettem. Időnként eltűnődtem, vajon az iskola sötét zugaiból figyelnek-e olyanok, mint amilyen én is voltam, és vagy csendben féltékenyek, vagy a halálomat kívánják. Esetleg mindkettő. Hiszen mindenki másnak is voltak szemei, szóval nem volt titok, hogy Cole – a legszerényebb kifejezéssel – jól nézett ki. Én pedig kezdtem minden nap azt kívánni, bár ne lennénk többek barátoknál. Sokkal jobban működne minden, ha nem várnám el tőle az őrült gyerekkori elképzeléseimet a szerelmemről, miközben egyértelműen annak a minimumát sem képes teljesíteni december óta.

Nem lett volna meglepő, ha Mike nem is jött volna be az iskolába. Sokszor előfordult, bár azt nem tudtam, hogy dolga volt, rosszul volt, vagy szimplán csak lógott. Már csak azt nézve is, hogy mennyire hanyagolta a tanulmányait is sokszor a legutóbbira gondoltam. Pedig ó, mennyi oka lehetett volna otthon maradni rosszullét miatt is! Ezúttal viszont különösebben aggasztott a hiánya. Esküdni mertem volna rá, hogy tegnap mintha búcsúzkodott volna. És bár abban a pillanatban nem esett le ez mégis mit jelenthet, éjszaka sikerült jobban átgondolnom a dolgot. A legrosszabb következtetésre jutottam, és ma nem csak a házi miatt akartam nagyon megtalálni őt, hanem mert bizonyítékot akartam arra, hogy csak túlgondoltam. Hajlamos voltam túlgondolni dolgokat, és ilyenkor jól esett, ha meg tudtam győződni az ellenkezőjéről. De így, hogy szinte elnyelte a föld, az aggodalmaim csak jobban az egekbe szálltak. Hiszen mi van, ha már bekövetkezett amitől a legjobban féltem? Akkor már késő lenne bármit is tennem. Volt egy lehetőségem megakadályozni, de nevetséges módon elszalasztottam. Ez olyasmi volt, amit soha nem tudtam volna megbocsátani magamnak. Így aztán minden porcikám remegett egész délelőtt, imádkoztam, hogy megpillantsam az iskola egy sötétebb sarkában. Meg akartam könnyebbülni, hogy csak sikerült jól elrejtőznie előlem. Hiszen szinte már profi volt ebben! Nem is lett volna új dolog.