The Happiest Years

35. Fejezet

Hangosan koppantak a magassarkú cipők a rendőrség apró folyosóján, amint a karcsú nő sietős léptekkel haladt a rendőrfőnök irodájához. Az ajtó nyitva volt, mint általában mindig. Hurricane egy kicsi város volt, ezzel együtt egy kicsi rendőrőrssel. Nem dolgozott ott kifejezetten sok ember. Ez csak az utóbbi néhány hónapban vált igazán előnytelenné.

Érezte magán a tekinteteket, amint elhaladt mellettük. Mindig is dícsérték a gyönyörű külseje miatt, de már idejét sem tudta mikor érezte magát valóban annak. A drága ruhák, az ékszerek, a smink, mind csak álca volt, hogy elrejtse mennyire össze van törve. De lassan már ez sem volt elég hozzá. Már mindenki egy őrültnek gondolta.

A rendőrfőnök éppen a telefonon beszélt valakivel, amikor a nő az ajtajába érkezett. A férfi egyből észrevette, és egy kézmozdulattal várakozásra intette. A nő ideges volt, de nem sietett. Leült az íróasztal előtti egyik székre, és nem létező ráncokat simított el a ruháján, ami szorosan tapadt a bőréhez.

Gyakran meglátogatta a rendőrfőnököt. Egészen pontosan azóta, mióta karácsony előtt a lányának nyoma veszett. Bár nem tudott hozzátenni semmit a nyomozáshoz, de azzal, hogy be-be járt, úgy érezte nem csak ölbe tett kézzel üldögél, miközben a lánya talán valahol egy sötét pincében szenved teljesen egyedül, halálra rémülve. Még a gondolattól is kirázta a hideg.

– Van valami hír? – Tette fel a kérdést, rögtön miután a férfi letette a telefont.

A rendőrfőnök egy nagy sóhajjal hátradőlt a székében.

– Továbbra sincs semmi. Pont, mint egy héttel ezelőtt.

– Még mindig nem találják?

A férfi kimutatott az ablakon, a többi emberre.

– Nem vagyunk sokan. És ha meg is találnánk, akkor sem lenne terhelő bizonyítékunk ellene. Vallania kéne, és nem hiszem, hogy megtenné a kedvünkért.

– De talán elmondaná, hogy hol vannak a gyerekek. Újra otthon akarom tudni a lányomat.

A férfi tekintete ellágyult. Sajnálkozó lett.

– Ne nézz rám így te is. – Pillantott el oldalra a nő.

– Hogyan? – Még a hangjában is ott volt az, ami a tekintetében.

– Mintha már csak azért is bolond lennék, mert vissza akarom őt kapni.

– Sosem mondtam, hogy az lennél.

– Nem, de úgy nézel rám, mint mindenki más. Tudod, hogy én csak segíteni akartam.

– Tudom. És bár én nem hiszek az ilyen... földöntúli dolgokban – felemelte maga mellett a kezeit –, attól még nem adnék ki rólad semmilyen információt. Nem tudom, hogy hogyan jutottak hozzá.

– Be is perelhetném őket, tudod.

– Nem mondom, hogy ne tedd.

A nő hallgatott néhány pillantig. A földet kezdte szugerálni, majd felsóhajtott.

– Nem. Nem, nem ez a baj. Azt még elviselem, hogy az egész város bolondnak néz. Az fáj, hogy már senki nem keresi Cassidyt.

A férfi felvonta a szemöldökét, de a sajnálkozás a szemeiben továbbra sem tűnt el.

– Soha nem adnám fel a keresését. – Szüntelenül kereste a nő tekintetét, de az mintha direkt kerülte volna. – Hallod? Carmen! Keressük őket. Keressük őt.

– A holttestét.

A férfi nyelt egy nagyot.

– Már hónapok teltek el azóta, hogy eltűnt, kénytelenek vagyunk a legrosszabbat feltételezni, igen.