The Happiest Years

13. Fejezet

Gyorsabban teltek a napok mint gondoltam volna. Néhány hete még azt hittem a nyáriszünet kezdetével több időt töltünk majd együtt Mikeal és a többiekkel, de kivételesen most tévedtem. Bár a többiek gyakran összegyűltek és bandáztak valamerre a városban, én nem igazán éreztem jó ötletnek, hogy elmenjek. Bár Jeremy hívott, többször is, Mike nélkül nem mertem menni. Ó, igen, Mike! Túlságosan lefoglalja a munka az étterem ajándékboltjában. Nem arról van szó, hogy nem kedvelném a többieket, vagy hogy csak Mike miatt találkozgatnék velük. Még Roni is kezdett egyre barátságosabb lenni velem, ha elnézzük azt az időnkénti beszólását. Igazából csak nem találtam velük a közös hangot. Bruce imádja a gyorskaját és utálja a "nyálas zenéket", Derrick kiskora óta sportol és az egyik legjobb a csapatban, de rettenetesen irtózik attól hogy lesérüljön, Jeremy pedig gitározik és utálja az apja halászat mániáját. Ami pedig Ronit illeti, mint kiderült, úgy repked a különböző klikkek között mint egy pillangó. És valami oknál fogva senki sem tartja idegesítőnek, szóval ezt a véleményemet megtartom magamnak. És a sírba viszem.

A nyár negyede már eltelt, és mivel alig mozdultam ki otthonról, anya már nagyban győzködött, hogy töltsem a nagyszüleimnél a nyár többi részét, ha már úgysincs mit csinálnom itthon. De a helyzet az volt, hogy hogyha Mike befejezi a munkát (amiről mellesleg fogalmam sem volt mikor lesz, mert nem mertem rákérdezni), akkor inkább lennék itthon vele, mint a szomszéd államban. Attól tartottam, hogy büntetésképpen anya jövő nyáron végig a nagyszüleimnél fog tartani, de ez már a jövőbeli énem problémája. Bár tény, hogy ő ezt sosem hívná büntetésnek, hiszen "szeretnünk kell a családtagjainkat, bármi is történjen". Én szeretem is a nagyszüleimet, csak nem több ezer kilóméter távolságban az otthonomtól, fura szomszédokkal körbevéve.

Több hétnyi seggemen ülés után pedig eljött a nap, hogy kimozduljak otthonról. Ismét Jeremy hívott, de ezúttal nem a sima bandázgatásaikra, sokkal inkább kötődött Mikehoz a dolog: azt mondta ha már közösen nem tudjuk megünnepelni aznap a szülinapját, legalább az étterembe menjünk be hozzá. Hogy őszinte legyek, kíváncsi voltam milyen lehet ajándékárus fiúként. Véletlen sem akartam nevetni rajta, csúnya dolog lett volna a szülinapján kinevetni, főleg, hogy kénytelen dolgozni aznap. De azért egy kicsit mégis vicces volt elképzelni.

Ami pedig a marionettbábut illeti, igen. Mike elfoglaltsága mindenre kiterjedt, még a "szellemvadászatomra" is, ahogy ő hívta. Lassan kezdtem elengedni a dolgot, már a rémálmaiban is egyre kevesebbszer bukkant fel. Talán tényleg csak képzelődtem. Ahogy telt az idő egyre kevésbé éreztem fontosnak a dolgot.

Amíg Jeremyre vártam az étterem falának dőlve, akaratlanul is felidéztem magamban amit Mike mondott a gyilkosságról. Tényleg távolinak éreztem az aggodalmaimat, de most, hogy újra itt álltam, mintha megint rámzúdult volna az egész.

Bár már egy hónapja hogy az a másik kislány is eltűnt és lassan ez is kezdett lecsengeni, jelentősen kevesebb autó parkolt az étterem előtt mint azt megszoktam. De ezen nem is csodálkoztam, én sem voltam teljesen őszinte anyáékkal hogy mégis hova megyek, különben azt hiszem ki sem tehettem volna a lábam a házból. Volt egy olyan érzésem, hogy ezzel Jeremy is így volt, tekintve hogy Mike mit mondott a szüleiről.

A nevemet hallva néhány füttyszó kíséretében és egy kézzel ami ellegyintett az arcom előtt, feleszméltem az ismét percekig tartó elmélkedésemből.

– Mehetünk? – Láttam meg Jeremyt amint mellettem álldogál a bejárat irányába mutatva.

– Persze. – Kaptam össze magamat a gondolataimmal együtt, majd egy mosoly kíséretében elindultam felé.

Csak ekkor jutott eszembe, hogy körbenézzek mások után is kutatva.

– A többiek hol vannak? – Kérdeztem, miközben még mindig hevesen kapkodtam a fejemet.