The Happiest Years

26. Fejezet

Az ebédlő nyüzsgött a rengeteg diáktól. Közel sem volt olyan nagy változás 1983. és 1984. között, mint ahogy azt néhány héttel ez előtt vártam volna. Továbbra is mindenki úgy viselkedett mint egy seggfej. Bár már úgy éreztem teljesen leszoktam a kortársaim ítélkezéséről, nem tudtam nem erre gondolni, mikor megláttam Lise és egy barátnője tekintetét, amint a megszokott asztaluk felé sétálva bámultak valamit. Bár sok iskolába járó emberen meg sem lehetett lepődni, hogy Maslow piramisának legalján rekedtek, azért mégiscsak elfogott néha az undor, mikor megláttam, ahogy úgy méregetnek másokat mint egy darab húst. Ez egy tinédzser dolog volt, vagy szimplán csak tényleg nem akartak kitörni legalulról? Tudtam miről filozofálni, legalább ennyi magadatott.

Ahogy melléjük értem, próbáltam követni a tekintetüket. Egyáltalán nem sikerült.

– Mit néztek? – Kérdeztem, még mindig a tömegbe nézve, hátha megtalálom az onnan kitűnő dolgot, amin az ő szemük is megakadt.

– Csak azt beszéltük, hogy valahogy szexi ahogy ott egyedül ül. Szánalmas, de mégis olyan rejtélyes. Mint egy magányos farkas. – Nézett felém egy pillanatra Lise.

– Kicsoda?

– Hát Afton! – Bökött felé a fejével a szőke.

A gyomrom összeugrott a név hallatán. Még ha azt is akartam, hogy többé semmit ne jelentsen nekem ez a név, nem ment. Soha nem fog.

– És még csodálkozol, amikor azt mondom borzalmas az ízlésed a pasik terén! – Szólalt fel Lise barátnője.

Gyönyörűen fényes hosszú fekete haja volt, és tökéletesen ívelt mandulaszemei. Az én szememben ő mindig is tökéletesnek látszott – ezért is lepett meg, hogy ő sosem támogatta Jeremy kalandjainak a számát. Később tudtam meg, hogy az elsők között volt, aki visszautasította a srácot. Meglepett, mert amíg Jeremynek csak az angyali arca volt a hírneve helyett, valószínűleg én is beleestem volna a karjaiba, ha adódott volna lehetőségem rá. De nem adódott, és ezért borzasztóan hálás voltam. Mostani fejjel nem bírnám ki, ha utálnom kéne őt. Másrészről viszont kapja be, mert biztosan tönkretette volna az önbecsülésemet!

– Nem tudom, hogy elvesz, vagy ad a látványhoz, hogy a pasid megint elkapta ma reggel. – Folytatta Lise, nem is törődve az előbbi megjegyzéssel a barátnője felől.

– Mi? – Kérdeztem vissza, és elkezdtem Colet keresni a tekintetemmel. – Én erről nem tudtam.

– Szerintem már csak a haragját tölti ki rajta. Mármint, elég egyértelmű, hogy ennyi ideje vallatja és még mindig nem mondott semmit a kiscsajról.

– Nem tudhatjuk, hogy tényleg nincs semmi köze hozzá. Én hajlok Lawson érvei felé. – Vonta meg a vállát a barátnője.

– Mégjobb. Megölhetne engem is. Romantikusan. – Valami fény csillant Lise szemeiben, miközben megigazította a haját. – Legszívesebben bepróbálkoznék nála, de nem akarok Lawson bosszújába keveredni.

Szégyelltem, hogy mekkora harag futott át rajtam a mondat hallatán.

– Nem hiszem, hogy érdekelnéd őt. – Nem hittem el amit mondtam, de nem tudtam befogni a számat.

Gyerekes féltékenység volt. Ráadásul egy olyan fiú miatt, akit ugyanúgy én sem érdekeltem. Na meg Lise mégiscsak Lise volt. Angyali tökéletesség az egész lénye. Az, hogy Mikeot én nem érdekeltem egy dolog, mert én soha nem voltam és soha nem is leszek olyan tökéletes, mint Lise. Nem tudtam elhinni, hogy bárki is nemet mondana neki. És ebbe még Mike is beletartozott. Fájt, de igaznak éreztem.

– Jól van, megértettem, nem akarod, hogy lefeküdjek azzal akivel te is. De gondolni azért csak lehet rá, jézusom...

Egy pillanatra teljes zavar lett a fejemben.