The Happiest Years

34. Fejezet

Jó megoldásnak láttam elfutni a problémáim elől. És természetesen hallgatni róluk. Nem aggasztott annyira, hogy anya rájönne, szakítottunk Coleal. Nos, dobott. Csúnyán. Másnapra valószínűleg már úgyis megtudta Mrs. Lawsontól, már ha Cole beszélt róla. Tőlem egy szót sem hallhattak. Nem azért, mert annyira fájt volna a dolog. Az fájt, hogy boldogan hagytam magam kihasználni. Ez nem olyan, amiről beszélni tudnék anyával. Ez olyan... felnőttes téma. Távoli. És mégis megtörtént, és most egyedül próbálom feldolgozni, mert nem vagyok képes bárki mással megosztani. Talán csak prűd vagyok. De ez továbbra sem változtat azon, hogy nem akarok beszélni róla. Nem akarom, hogy tudjanak róla.

Leginkább úgyis az érdekelte őket, mégis miért bukkantam fel az éjszaka közepén azzal az Afton fiúval. De azon túl, hogy megmondtam, hogy egy ujjal se ért hozzám, és a védelmembe vettem, nem beszéltem erről sem. Túl hosszú volt a történet, és talán nem is cselekedtem benne túl logikusan. Viszont nem bántam meg, hogy nála kerestem vígaszt. Nos, talán egy kicsit. Nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni.

Egy teljes napi hallgatás és a szobámban gyógyulás viszont nem volt elég. Amint betettem a lábam az iskolába a nap elején, egyből vissza is akartam fordulni. Tudtam, hogy nincs a homlokomra írva mi történt, de én mégis lehajtott fejjel sétáltam. Több egyedül töltött idő kell ahhoz, hogy ne érezzem magam a tekintetek kereszttüzében. Mike is valahogy így érezhetett? Ezért kerüli annyira a szemkontaktust?

Egy kicsit seggfejnek éreztem magam, amiért egyáltalán nem kerestem Ronit órák között. De volt valami kényelem abban, hogy bár emberek között vagyok, mégis a saját világomban sétálgatok, és senkivel sem kell beszélnem. Jobb lenne otthon lenni, de így sem volt borzasztó. Csak a fejem ne fájt volna annyira.

Ebédszünetben szánalmasan elbújtam a mosdó egyik fülkéjében. De mit tudtam volna tenni? Nem igazán volt kedvem enni, a fejem hasogatott, és ott legalább csend volt. Persze nem akartam az egész szünetet ott tölteni... de legalább egy kis időt. Aztán megkeresem Ronit, ígérgettem magamnak. Megmondom neki, hogy mi történt. Jól esett volna most hallani tőle, hogy Cole a világ leggonoszabb embere – csak éppen durvább szóhasználattal. Akkor legalább tudom, hogy jogosan vagyok ilyen állapotban. Akkor tudom, hogy jogomban áll felháborodottnak lenni, hiába tudom, hogy volt igazság abban, amit Cole mondott. Ha előbb rájöttem volna az érzéseimre, ez az egész nem is történt volna meg. A kényelmet, a megszokottat kerestem Coleban, de az már rég nem volt meg. Benne is elveszett a tavalyi első hóban. Soha nem akartam igazán vele lenni. Azt akartam, amit Miketól kaphattam volna. Kár, hogy a bál estéje kellett ahhoz, hogy erre rájöjjek.

A mosdó ajtaja nyikordult. Néhányan már jöttek-mentek azóta mióta odabent ültem, így ezzel sem foglalkoztam. De ezek a lányok csak a tükörhöz jöttek. Láttam az árnyékukat, miközben közepes hangerővel beszélgettek. Az egyikük a táskájában matatott, miközben a kémia házijáról panaszkodott. Hirtelen felsóhajtott.

– Amúgy hallottad mi volt? – Kérdezte hirtelen témaváltással. Az árnyékából ítélve közelebb hajolt a tükörhöz. Talán a sminkjét igazította.

– Mikor? – Kérdezte a barátnője.

– A bálon – Hallottam a hangján, hogy mosolyog. – Állítólag Lawson és Bristow a budiban csinálták.

Erre felkaptam a fejemet. Felálltam a lehajtott ülőkéről, és hang nélkül közelebb léptem az ajtóhoz. Nem mintha így többet hallhattam volna, de legalább nem ölbe tett kézzel hallgattam őket végig. Szó szerint.

– Ezt meg kitől hallottad? – A másik lány hangneme kicsit megnyugtatott. Mintha nem igazán hitt volna neki.

– Evelyntől. Ő pedig Janetől.