The Happiest Years

16. Fejezet

Vártam, hogy megjelenjen a gyomorgörcs. Tényleg számítottam rá. De nem éreztem. Napokon keresztül izgatott voltam, és aligha lehetett letörni bármivel is a kedvemet. Ez hétfőn sem változott, sőt, alig vártam, hogy találkozzak Mikeal és a többiekkel. Hogy halljam ahogy az órákon szenvednek, hogy lássam, ahogy Mike a füzetébe firkálgat jegyzetelés helyett, hogy közös ebéd közben Bruce és Derrick beszélgetését hallgassam valami teljesen random és agyament témáról, hogy Roni beszóljon mindenkinek aki ferde szemmel néz rá, és hogy Jeremy társaságot nyújtson nekem, amíg a többiek apróságokkal vannak elfoglalva. Te jó ég, még azt sem bántam, hogy az aktuális barátnőjével vagy Coleal kelljen beszélnem.

Vártam, de ez aznap hétfőn nem történt meg. Aznap mintha minden felfordult volna.

Hétfőn Jeremy nem bukkant fel a szekrényem mellett amíg abban pakolásztam. Mike nem futott be az órára negyed órás késéssel. Derrick nem integetett nekem a padsor leghátuljáról, és Bruce hangját sem hallottam a folyosókon zengeni. Csend volt. Ennyi idő után pedig már nem tetszett a csend.

– Elvesztél, hercegnő? – Kérdezte a megszokott lealacsonyító hangnemén Roni, miközben letettem mellé a tálcámat az ebédlőben.

Már meg sem lepődtem a hangsúlyon, sőt, mondhatni hozzászoktam. Képtelen voltam magamra venni.

– Mi történt? Hol vannak a fiúk? – Lehuppantam mellé.

Körbenéztem az ebédlőben, mintha lett volna esély arra, hogy meglátom őket. A remény hal meg utoljára.

– Mit tudom én – Megvonta a vállát. – Biztos túl durván buliztak a hétvégén és most józanodnak.

Eszembe jutott, hogy Mike az öccse születésnapi bulija miatt panaszkodott. Most hétvégén volt, de nem tudtam elképzelni, hogy egy tíz éves szülinapján bármi durva dolgot tudtak volna csinálni. Főleg nem berúgni.

– Te nem voltál ott? – Kérdeztem.

– Viccelsz? A hideg is kiráz attól a helytől, dehogy. Azok a hatalmas éneklő fém állatok gusztustalanul bizarrul néznek ki. Szóval, egy tíz éves szülinapja lenne a legutolsó ami miatt odamennék.

Muszáj voltam elmosolyodni a leírásán.

– Hát... nekem sem kedvenceim azok a robotok, szóval megértem.

Felvont szemöldökkel nézett rám, de a szája sarka felfelé görbült. Amennyire nekem is, neki is muszáj volt bevallania, hogy nincs okunk ellenszenvesnek lenni egymással.

Ettől függetlenül viszont nem próbáltam beszélgetni vele az ebédszünet hátralévő részében. Valószínűleg csak paranoiás vagyok, de ahogy újra és újra lepergett előttem a jelenet a marionettbábuval és az árnyékkal... nagyon rossz érzés volt tudni, hogy Mike és a többiek ott töltötték a hétvégét. Még úgy is, hogy Mike szerint abszolút semmi furcsa nem történt azóta az étteremben. Nem tudom mi az a sötét árny ami látszólag a robothoz van kapcsolódva, de nem tetszett a gondolat, hogy a fiúk, vagy bárki is akit ismerek és szeretek a közelében legyen.

– Nagyon cuki vagy, hogy ennyire aggódsz, de mint mondtam, valószínűleg lógnak. – Fordult felém hirtelen Roni, én pedig azt sem tudtam hogyan reagáljak erre. – Máskor is csinálták már. Nem egyszerre mindannyian, de újítanak, gondolom. Mit tudom én!

A mondata közepén észrevettem, ahogy a lábamat rázom. Senkit nem tudnék átverni. Ideges voltam.

– Igen, tudom... – Megvontam a vállamat és bólintottam, a lábamnak megálljt parancsoltam. – Tudom. Biztos igazad van.

Már az is adott egy kis nyugalmat, hogy Roni mellett voltam. Sőt, még Jeremy barátnőjének látványa is lenyugtatott. Őszintén, tényleg jól esett, hogy Roni még egy mosolyt is erőltetett az arcára. Visszarántottak a hétköznapokba, amiket már annyira megszoktam. A normális rutinba. Próbáltam hinni neki minden egyes porcikámmal.