The Happiest Years

8. Fejezet

Közelebb hajolt hozzám. Az érzések egyre inkább eluralkodtak rajtam. Tényleg az fog történni amire gondolok? Egyszerre rémített, és részegített meg a gondolat. Fogalmam sem volt róla mit kéne csinálnom, vagy hogy hogyan, de egyszerűen csak helyesnek éreztem a dolgot. Ott voltam ahol lennem kellett, azzal akivel lennem kellett. Kell egyáltalán ehhez több dolog?

Mennyi idő telt el azóta mióta elgáncsoltam? Másodpercek? Percek? Az idő összefolyt, ahogy egyre közelebb éreztem őt magamhoz. Szerencsém volt hogy ültem, mivel a lábaim egészen elgyengültek, és biztosan feladták volna a szolgálatot, ha most használatba akartam volna venni őket. De nem akartam. Dehogy akartam! Semmiért sem cseréltem volna el ezt a pillanatot.

Veszélyesen közel volt hozzám amikor egyenesen a szemeibe néztem. Az ő tekintete azonban máshol akadt meg. Hirtelen hatalmas kényszert éreztem rá, hogy megnyaljam a számat. Nem tehetek róla, világéletemben zavarba hozott ha bármimet is figyelték. Maradt még egyáltalán bármi is a szájfényemből, vagy megettem a pizzával együtt? Akárhogy is, borzasztóan zavart, hogy valószínűleg nem vagyok már olyan csinos mint mikor elindultam otthonról. Pont ilyenkor!

Mikor is? Egyáltalán megteszi? Mert ha ő nem, akkor én sem. Nem, előbb halok meg, minthogy hülyét csináljak magamból. Ugyanakkor viszont boldog hülye lennék. Azt hiszem.

Bár nyüzsögtek bennem a gondolatok és minden maradék önbizalmam is elszállt, teljesen kiürült a fejem mikor megéreztem a kezét a nyakamnál. Úgy ért hozzám akár egy törékeny porcelánhoz, és ez elég is volt ahhoz, hogy újra összeugorjon a gyomrom. Ez az a rész ahol elkezdeném magyarázni, hogy talán nem is a gyomrom ugrott össze hanem minden egyes belső szervem egyszerre, de hülyeség lenne. Nem voltak gondolataim, csak Mike.

Már szinte éreztem az ajkait a sajátomon, mikor a semmiből eluralkodott rajtam egy pillanatnyi terror.

Nagyon is érzékelni kezdtem mi zajlik körülöttünk. A labdák kényelmetlenül préselődtek alattam, a levegő fülledt volt, és a körülöttünk lévő zaj elviselhetetlenül felerősödött.

Minden porcikám beleremegett amikor egy mellettünk elhaladó nő a gyerekéért kiáltott. És ahogy ijedten elkaptam a fejemet, még fel sem tűnt, hogy mit hagytam ki. Csak másodpercekkel később realizáltam, hogy teljesen elrontottam a pillanatot. Emiatt pedig magamhoz tértem, és a nyüzsgő gondolatok is visszatértek.

– Jó hangosak, igaz...? – Mentettem a menthetőt, miután pár másodperc önostorozás után visszafordultam hozzá.

Legalább olyan kínos mosolyt vetett rám mint ami az én arcomon is díszelgett. Nagyszerű, életem végéig ezt az emléket fogom akaratlanul is felidézni lefekvés előtt, egyszerűen éreztem.

Hogy kerüljem a tekintetét, körbenéztem az étteremben. Sokszor csináltam ezt az este folyamán, szóval reménykedtem, hogy nem kínos megint megtennem. A francokat nem, ez után minden kínos. Bár nem is volt célom megtalálni a húgomat, mégis meglepett, hogy még csak az árnyékára sem leltem rá.

– Basszus... – Azonnal visszaterelődött a tekintetem Mikera, aki addigra már lemászott rólam és a labdák között ült. Az óráját figyelte.

– Mi az? – Próbáltam a lehető legtermészetesebben hangzani, de magam előtt úgysem tudtam titkolni, hogy borzasztóan éreztem magam.

– Már fél hét múlt. – Visszaszegezte rám a szemeit, én pedig teljesen elhűltem.

– Basszus! – Hirtelem már nem is érdekelt mennyire kínos voltam az előbb, mintha rakétából lőttek volna ki, kimásztam a labdák közül.

Fél szemmel láttam ahogy Mike követ engem, így hátra sem fordultam amikor feltettem a kérdést.