The Happiest Years

7. Fejezet

Büszkén kihúzva magamat ettem a méltón elnyert pizzaszeletemet. Jó, annyira nem méltón nyertem el, de ez nem számít.

Mikor a hosszas tét nélküli versengést kezdtük megunni, egyszerű tétekkel folytattuk a versenyeinket. És mi sem egyszerűbb a kajánál?

Nem valószínű hogy nyertem volna, de miután átadtam az első versenyző szerepét Mikenak, nem volt nehéz megfigyelnem mit hogyan kéne csinálnom. Igaz, némi szerencsém is volt, de leginkább csak átvágtam őt. Hogy volt-e bűntudatom? Minimális sem, borzasztó éhes voltam.

Mike durcásan morgott az orra alatt, miközben velem ette a pizzát, amit én nyertem. Nem mintha nem osztottuk volna el egymás között bármelyikünk is nyer. Úgy tűnik nem szeret veszíteni, de valahogy nem sikerült rájönnie miért én nyertem. Vagy csak nem tette szóvá.

– Néha azért szoktál fizetni a pizzáért? – Kérdeztem félig tele szájjal.

– Nem igazán, nem. Mármint, sokszor már nem akarnak adni mert mindig innen hozom a kaját a többieknek, de itt mindenki ismer, szóval nem hiszem, hogy nagy kérés lenne az ingyen pizza. – Válaszolt szintén teli szájjal.

– Ez elég menő. – Szóltam, miközben szétnéztem. Időnként sikerült kiszúrnom Peggyt a tömegben, és ettől mindig megnyugodtam. Anyáék kinyírnának, ha elhagynám a húgomat.

– A többieket nem érdekli annyira – Megvonta a vállát. – Vagyis a többségüket.

– Azt hittem ők szinte mindig itt vannak veled.

– Néha eljönnek. De annyira nem az ő világuk. Nem tudom én is itt lennék-e állandóan, ha apa nem dolgozna itt. Mivel valljuk be, nem arról híres az étterem, hogy itt adják a legfinomabb pizzát. – Nevetett fel, mire én is elmosolyodtam. – Plusz elég sokan beparáztak attól ami a múltkor történt. Például Jeremy szülei sem szívesen engedik őt a környékre, bár ők mindig túlféltők voltak.

Felidéztem magamban a szeplős srácot. Az összes barátja közül ő tűnt a leglazábbnak, még a beszédstílusa is olyan ráérős volt. Ki gondolta volna, hogy a szülei ennyire az ellentétei?

Viszont akárhogy is gondolkodtam, fogalmam sem volt róla, hogy milyen esetről beszél. A furcsa marionettbáburól ami a rémálmaimban kísért? Az valószínűleg csak engem viselt meg ennyire, Mike azóta fel sem hozta a dolgot.

– Mi történt a múltkor? – Talán már a harmadik szelet pizzába kezdtem bele. Mike még így is megelőzött egy szelettel. Sosem figyeltem milyen gyorsan és nagy falatokban eszik, de már ezt is tudom.

– Hát... annyira nem mostani a dolog. Talán egy-két hónapos. – Úgy tűnt nehezen szedi össze a gondolatait. Vagy csak kereste a szavakat? Mindenesetre sokat habozott. – Az étterem másik tulajdonosának a lányát... hát... megölték. Az étterem mögött találták meg, de... – Egy pillanatig mindketten mélyen hallgattunk. – ...nos, már késő volt. De többet én sem tudok. Elméletileg bevittek valakit a gyanújával, de elég homályos a történet. Miután mondták, hogy elkapták a gyanúsítottat, a legtöbben megnyugodtak.

Majdnem félrenyeltem. Valami nyugodtabb esetet feltételeztem, nem egy konkrét gyilkosságot. Egyből megértettem miért kereste úgy a szavakat. És én még azt hittem túlféltőek a szüleim! Mindenesetre legalább elkapták aki tette.

– Azt hiszem, már értem Jeremy szüleit. – Ennyit tudtam kinyögni.

És valószínűleg még ezt is egy nagyon savanyú képpel tettem.

– Ő volt aki a legtöbbet volt itt velem, de... én sem hibáztatom őket.

Valahogy, olyan hihetetlenül szomorúnak tűnt amikor ezt kimondta. Talán ezért is hívott engem magával, mert hiányzik neki valaki, akivel elüti az időt az étteremben. Magamra vehettem volna, de nem éreztem szükségét. Kedveltem őt, és ameddig jól elvoltunk egymással, nem volt érdemes az okot keresnem amiért barátkozik velem. Na meg, nem nagyon tudtam válogatni barátok terén. Akik voltak is elfordultak tőlem miután felnőttünk.