The Happiest Years

28. Fejezet

Azt mondják minden nappal egy kicsit könnyebb lesz, de ez nem igaz abban az esetben, ha te okoztad a problémát. Legalábbis Mike esetében ez így volt.

Eleinte még próbált apró célokat kitűzni maga elé minden reggel, hogy legyen értelme felkelni – de ez egyre nehezebb lett. Senkinek sem volt szüksége rá, sőt, mindenki úgy nézett rá, mintha azt várnák, mikor tűnik már el végre. Senki nem várt tőle el semmit, mert mindenki tudta, hogy egy csődtömeg, aki ideális esetben most börtönben ülne. De nem így történt, és most csak egy célt tűzhetett ki maga elé: legyen újra normális. Egy cél, és mégis olyan elérhetetlen. Kapott egy esélyt, hogy az élete fénykorát szabadon tölthesse, de ehelyett még bezártabbnak érezte magát, mintha acél rácsok vennék körbe. Mike maga sem értette, hogy mégis hogyan alakulhatott így a sorsa. Talán valami hatalmasabb erő tudta, hogy nagyobb büntetés szabadon hagyni, mint lecsukatni. Talán ez is a büntetése része volt.

Az a hétfői reggel is pont ugyanolyan kilátástalan volt, mint a többi. Mike majdnem elaludt a gabonapehely felett amit reggelire vett elő, körülötte pedig Elizabeth készülődött hangosan, ami sikeresen ébren tartotta őt. A húgát is legalább annyira megviselte a testvére halála, mint Mikeot – az életvidám, hiperaktív kislány jelentősen csendesebb és visszahúzódóbb lett. Arról nem is beszélve, hogy mennyire kerülte a bátyját. És habár ez borzasztóan bántotta Mikeot, nem próbált tenni ellene. Elvégre jogos volt. Azt nem tudta, hogy azért kerüli-e mert fél, vagy azért mert borzasztóan dühös, de nem akart rontani a helyzeten, így annyiban hagyta a dolgot. Ha szüksége lesz rá Elizabethnek, akkor majd megkeresi őt. De nem volt, így nem akarta zavarni a jelenlétével, ha nem volt muszáj.

Bár néha Mikenak sikerült realizálnia, hogy amit magával tesz az nem jó, nem sokszor tudott tenni az egyre szűkülő látásköre ellen. Az első néhány hónapban alig bírt enni bármit is, de mikor észrevette magán a fogyás nyomait, megijedt. És bár megpróbált változtatni, a szorongása és az önmarcangolása erősebb volt az egészség iránti vágyánál. Alig evett, és alig aludt, de senki nem szólt rá érte, még csak megjegyzést sem kapott. Hogyan tudhatna egyedül megküzdeni ezzel? Nem vallotta volna be senkinek, de egyre többet gondolt arra, hogy egyszerűen csak feladja az élettel való küzdelmet. Elég egyértelmű jeleket kapott, hogy nem érdemli meg. Annyira biztosan nem, mint az öccse érdemelte volna. Mikenak kellene most halottnak lennie, nem neki. Mikeot biztosan kevesebben siratták volna, mint a testvérét. Ha tehetné, egy percig se habozna, hogy helyet cseréljen vele.

Mike nem tudta nem észrevenni az ebédlő asztalon heverő rajzokat az új hely új animatronikjairól. De azok nem az apja vázlatai voltak, hanem Elizabeth színekkel teli rajzai. Mindenkit lerajzolt, egytől egyig: Freddyt, akinek a jobb keze helyén egy kis kék nyúl pihent, akárcsak egy báb; Foxyt, aki olyan volt, mintha Mike csak a saját kiskori rajzait látná az eredeti Foxyról, csak éppen lányos színekkel; Ballorát, akit egy régi kép ihletett az anyjukról egy balett előadásán; és a húga személyes kedvencét, Circus Babyt, akit csak egy hatalmas bohócként lehetett leírni. Nagyon eltértek a Fredbear's kabaláitól, akik sokkal melegebb és barátságosabb tervezésűek voltak. Mikenak inkább csak üres partikellékeknek tűntek ezek az új modellek. De biztos volt benne, hogy még így is sok gyereknek okoznak majd örömet. Kezdve a húgával.

Elizabeth Circus Babyhez hasonlóan két copfba kötötte a vörös haját két oldalt. Nem csak imádta a karaktert, hanem még hasonlítani is szeretett volna rá. Mike nem tudta ennek mi lehetett az oka, de úgy tűnt a húga eltereli vele a figyelmét, a még mindig súlyos fátyolként a családjukra hulló gyászról. És inkább öltözzön egy bohóclánynak, minthogy olyan rosszul legyen egy pillanatra is, mint Mike érzi magát. Nem mintha Elizabethnek bármi köze is lenne a testvérük halálához. Ez egyedül egy ember lelkén szárad.