The Happiest Years

19. Fejezet

Pofátlanul gyönyörű idő volt aznap. Egy kósza felhő sem volt látható az égen, a nap pedig hét ágra sütött, miközben kocsik hajtottak végig a főúton, egyenesen a temető felé.

Mintha még az időjárás is Mikeot gúnyolná. Bárhol máshol szívesebben lett volna mint az öccse temetésén. Egy olyan temetésen, amit ő maga okozott, és ezt mindenki a tudtára adta. Még ha nem is mondták ki, nyilvánvaló volt abból, ahogy ránéztek. Mike nem hibáztatta őket. De ez nem tette elviselhetetlenebbé a dolgot.

Mike nem ismeri sok rokonát. Ha ők ismerik is Mikeot, az érzés nem kölcsönös, mivel képtelen visszaemlékezni ki hányszor pelenkázta és látogatta meg két éves koráig. Jobb is volt így, mivel legalább nem fájt annyira, hogy örökké kinézik majd a családból. Ha nincs semmije, könnyebb elveszíteni azt.

De ott volt ő...

Az édesanyja.

Tudta jól, hogy el fog jönni. Ahogyan azt is, hogy egyszer majd úgyis újra találkoznak, hiába költözött kétezer kilóméterrel arrébb. De abba nem gondolt bele, hogy ilyen hamar eljönne az a nap. Ráadásul így. Képtelen volt felfogni és elfogadni.

Annyi mindent tudott volna mondani neki. Volt néhány éve átgondolni a beszédét, de mindig máshogy fogalmazta meg. Legyen megértő? Vagy feldúlt? Ha őszinte akart lenni magával, csak bűntudatot akart kelteni benne. Amiért csak úgy otthagyta őket. Őt. Miközben szüksége volt rá, mindig is így volt. De Mike nem szeretett őszinte lenni magával. Nem érezte úgy, hogy jogos lenne haragudnia. Most nem. Rá nem. Már nem érdemli meg, hogy vele legyen.

Egy percet sem aludt az éjszaka. Ami még Mikeot is meglepte, mivel úgy érezte ott helyben össze tudna esni a kialvatlanságtól. De amint a szemei lecsukódtak, a gyomra összerándult. Leterhelte az összes problémája, és kénytelen volt újra helyreállítani a légzését. Napok óta így teltek az éjszakái, szerencsésebb esetben már akaratlanul is elaludt a kimerültségtől, de csak néhány órára. Ha aludt sem volt jobb az állapota a borzalmas rémálmok miatt. Aznap, az öccse temetésén már teljesen bele is törődött ebbe. Amúgy sem érezte úgy, hogy megérdemelne egy átaludt éjszakát. Az evést is hasonló okok miatt kezdte hanyagolni.

Még a tág családja sem volt valami... tág. Nem jöttek el sokan a temetésre. Nem is volt baj.

Minden annyival könnyebb lenne, ha Jeremy is ott lenne vele. Eljött volna a temetésre. Még jó, hogy eljött volna! De túlságosan elfoglalt volt a költözés előkészületeivel. Arról nem is beszélve, hogy a szülei próbálták ellehetetleníteni, hogy találkozzon Mikeal. Talán ez az egyetlen dolog amiben évek óta most először egyetértettek a szülei. Ki akarná, hogy a gyereke egy gyilkossal barátkozzon? Jeremy persze tagadta, hogy az lenne, de Mike már annyiszor hallotta ezt a jelzőt az elmúlt napokban, hogy ő sem tud másképpen gondolni magára. Elvégre tényleg megölt valakit. Lassan már abban sem volt biztos, hogy véletlen csinálta. De ha így van, miért érez ekkora bűntudatot?

Senki sem volt ott, aki apró vígaszt nyújthatott volna Mikenak. Rendben van. Talán maga az öccse intézte ezt így odafentről. Már ha létezik valamilyen túlvilág.

Mike nem bánta, hogy tetőtől talpig feketében kell lennie. Úgy érezte ez legalább kicsit elrejti a világ elől. Egészen addig, amíg a családja többi része előtt nem találta magát.

Nagyszülők, nagynénik, unokatestvérek, egyéb emberek akikről fogalma sincs milyen rokonságban álltak velük, ráadásul a nagyjukat nem is ismerte, de mégis égette Mikeot a tekintetük. Biztosan tudták mi történt. Bár mindig az apja és Elizabeth mögött maradt, mégis legszívesebben elsüllyedt volna a föld alá. Ott helyben meg akarta állítani a saját létezését. Bár megtehette volna!